LIGHTSPEED

Mindnél jobban leülepedik ez a film, annál jobban kezd tetszeni. Ezt tudom így mondani az év legjobban reklámozott filmjével kapcsolatban. Vasárnap többedmagammal megnéztem IMAX 3D-ben. Nos, bár erős félelmem volt, hogy szemkínjaim miatt nálam a 3D nem fog érvényesülni, hál’ isten ez nem így lett. Sőt, nem volt szem- és fejfájásom sem, szédülni is csak azért szédültem meg, mert a kamera forgott, és a térhatás bizony szédítően átjött. Szóval, ez a film A látványfilm. Ami pedig a legszebb benne, hogy emellett minden más is megvan benne, ami a szórakozáshoz kell: sztori, jó karakterek, hangulat. De a szuperfegyvere a látvány. Olyan látvány, ami Transformerseket, Terminatorokat és Star Trekeket eszik reggelire, mert mostantól az idei év három másik erősebb látványfilmje elavult. Ha másért nem, hát ezért új fejezet nyílhat a filmgyártásban. Essünk is neki.

Már nem Kansasban vannak, hanem a Spoileren!!!

Kezdjük a történettel. Az emberek nekiesnek a Pandora nevű holdnak (merthogy nem bolygó), mely a Proxima Centauri rendszerben kering a Jupiter típusú Polyphemus nevű bolygó körül. Idilli kis környezet, buja trópusi erdők, színes, szagos… Kész üdülőparadicsom lehetne, ha nem lenne veszélyesebb, mint a Sorna és Nublar szigetek együtt véve. Ugyanis a Pandora légköre mérgező, ráadásul az állatok zöme azon túl, hogy dinoszauruszokat megszégyenítő méretekkel rendelkezik, igencsak emberevő. Plusz még ott vannak a primitív benszülöttek, a na’vik, akik szintén négy méteresek, baromi kemény a csontjuk és mocskosul nem tetszik nekik, hogy az emberek szép lassan kinyírják a Pandorát. Merthogy szeretetre méltó fajunk az RDA (Resources Development Administration) nevű cég közreműködésével tudósok, zsoldosok és bányászok egész hadseregét telepítette a Pandorára, hogy kitermeljék az Unobtanium nevű ércet, melynek egy kilója 20 millió dollárt ér, és azért jó, mert lebeg, ami jól jön az űrhajókban, légi járművekben (ettől lebegnek a Hallelúja-hegység bazi sziklái is). Csakhogy az egyik na’vi törzs otthonfája pont egy méretesebb Unobtanium lelőhely fölött van, így jó lenne eltűntetni őket onnan. A verzió: a tudósok tudatát áttöltik az avatárokba, melyek afféle távirányítású ember-na’vi hibrid testek, és így békés úton elküldik a na’vikat. B verzió: Miles Quaritch ezredes (Stephen Lang) kifüstöli őket. A pénzes mogulok, hogy azért ne kapjanak rossz sajtót, kezdetben az A tervet preferálják, csakhogy az egyik tudós, Tom Sully (Sam Worthington) elhunyt egy rablótámadásban. A probléma az, hogy az Avatar testek genetikailag a használóikhoz vannak igazítva, és piszok drágák, így nem lehet csak úgy legyártani egy másikat (nem utolsó sorban, hat év alatt fejlődnek ki, ami pont annyi idő, ami alatt odaér az űrhajó a Földről a Pandorára). Hopp, mázli, Tomnak van egy ikertesója, egy tengerészgyalogos. Bár Jake (Sam Worthington) tolószékhez van kötve, ez kit zavar, ha amúgy is új testet kap? Uccu, máris a Pandorán vagyunk, és itt kezdődik a film, mindez eddig az előzmény, amit zanzásítva elmesél Jake (talán, ha lesz rendezői változat, akkor már nem csak mesélve lesz, mert a film elméletben a Földön kezdődött volna, de az IMAX korlátai miatt Cameronnak meg kellett kurtítania a filmet), illetve ez a háttér, amit útközben megtudhatunk. Jake feladata: biztosítani Dr. Grace Augustine (Sigourney Weaver) és Dr. Norm Spellman (Joel Moore) kirándulásait, és ha már ott van, épüljön be a na’vik közé, hogy kémkedhessen Quaritch-nak. Jake sikerrel is jár. Miután kinnreked, rálel Neytiri (Zoe Saldana), aki egy kiválasztottat lát benne (méghozzá Pandora szelleme, Eywa választotta ki). A na’vi lány elviszi a törzshöz, ahol a mama és a papa (az Omaticaya klán vezetői) rátestálja a feladatot, hogy tanítsa Dzsékszulit. A tengerészgyalogos és a na’vi hercegnő között pedig csakhamar szerelem szövődik, miközben Jake a törzs tagja lesz. Csakhogy jön Quaritch, és aztán kitör a háború, mert ő akkor már a B tervet követi, és szétbombáztat mindent, aminek a na’vikhoz köze van. Sajnos azonban egy valamivel nem számol: Jake a na’vik élére áll, és hadsereggé szervezi őket, plusz még a Pandora is mellé áll. Ezzel pedig már az emberek sem boldogulnak, így kénytelenek maguk mögött hagyni a holdat. Eztán Jake örökre az avatárjába költözik, és minden jó, ha a vége jó.

Nos. Ez a sztori, tényleg lehetne a címe akár Űr-Pocahontas vagy Torukokkal repkedő. Láttunk is, olvastunk is már ilyet. Ez azonban engem egy fikarcnyit sem zavart. Szeretem ezt a fajta történetet, könnyed, vidám, emészthető, mint minden mese, és az Avatar biza egy sci-fi-mese. Nem sütném rá, hogy űropera, mert ahhoz túl sok a sci-fi elem és nem annyira epikus, de mindenképpen mese. És a mesék nem szoktak túl bonyolultak lenni, lényegük inkább a szórakoztató történeten keresztül tanítani, irányt mutatni.

Szóval lehetett volna talán fordulatosabb (a múltkor egy fórumon csak a trailerek alapján megtippeltem, ki fog meghalni, mind bejött, ennyire kiszámítható a film), de ez nem változtat azon, hogy baromi jól volt elmesélve. A szokásos Cameroni profizmussal. LM kritikájában olvastam az SFPortalon, hogy a jó szakács azért jó, mert a világ legegyszerűbb kajáját, az omlettet is jól készíti el. És igaza van, Cameron ilyen, egyszerű, de nagyszerű. Karakterei sablonosak (igaz, sok sablont ő maga talált ki), történetei nem túl csavarosak, viszont annál szórakoztatóbbak, mert nagyszerűen meséli el.

És a karaktereknél sablonok vagy sem, személy szerint imádom ezeket a fajta figurákat. Jó szövegük van, szimpatikus színészek alakítják (Michelle Rodriguez még sosem nézett ilyen jól ki). A legjobb mindenképpen Quaritch figurája, élmény, mikor a vásznon van. És keményebb baka, mint eddig bárki, akit Cameron vászonra álmodott, szerintem még Rambot is lenyomná. Jake és Neytiri is nagyon jók, de aki igazán tetszett, az Sigourney Weaver. Öröm volt újra Cameron filmben látni, és még jobban örültem, hogy nem Ripley tért vissza. Dr. Augustine és Ripley között ugyanis az arcukon kívül csak egy közös vonás van: mindketten dohányoznak.

Szóval, a karakterek jók, a színészek pedig jól játszanak. Az igazán lenyűgöző ebben pedig az volt, ahogy a na’vi karakterek játszottak. Láttunk már hasonlót Jar Jarral, Gollammal, Davy Jones-sal és Beowulffal, de sohasem éreztem a CG mögött a színészt. Ugyanolyanok voltak, mint a mesefilmek rajzolt karakterei (ez semmiképpen sem negatív értelemben értendő, nekem igazán sosem volt bajom a CG karakterekkel). Itt viszont először éreztem a színészt az animált karakter mögött. Főleg Sigourney Weaver avatárjánál jött ez át igazán, mivel az ő játékát töviről hegyire ismerem (Zoé Saldana és Sam Worthington játékát eddig csak egy-egy filmben láttam, így túl sok ismeretem nem volt). A nézése, a mozgása, a mimikája, minden Weaver volt, és ha nem tudtam volna, hogy az az avatár CG, azt hittem volna, hogy Weavert öltöztették be na’vinak. Szóval, ha más nem, ez az új motion capture eljárás tuti forradalmi lesz technikai szinten.

Ám a látvány emellett is magáért beszél. A CG szinte kiszúrhatatlan, csak egy-két helyen éreztem, hogy még rágyúrhattak volna. Na de ez sem olyan égbekiáltó volt, mint mondjuk a Terminator Salvation némely jelenete (ki-ki gondolja ide a számára legrosszabb CG jelenetet), hanem itt inkább az volt a legrosszabb, ami a Star Trekben vagy Transformers 2-ben a legjobb. És ez szerintem nem semmi.

Ha már CG, kezdetben kicsit tartottam attól, hogy a két trükk-technológiai cégóriás, Lucas ILM-je és Jackson WETA-ja egy filmen dolgozik, ugyanis a két csapatnak érezhető kézjegyeik vannak a munkáikon. Én pedig féltem, hogy ezek a jegyek egymás mellett túlságosan feltűnővé vállnak. Szerencsére tévedtem, minden nagyon egységes volt. És iszonyú részletgazdag. Míg az Indiana Jones 4-ben üvöltött, hogy a dzsungel CG és montázs eredménye, itt csak azért tudtam, hogy nem valós az erdő, mert a biológia órán ez a flóra és fauna nem került szóba. Pandorán a bogaraktól a nagytestű növény- és húsevőkön át a madarakig minden ki lett dolgozva. Ezek mellé növények garmadája társul. S érzi az ember, hogy mindez működik, hiszi, hogy Pandora tényleg él, lélegzik, akár el is ugorhatnánk oda. Minden kapcsolatban áll mindennel, és ezt a történet remekül kibontja, hogy végül a nagy igazság értelmet nyerjen: maga Pandora él.

És maga a világ is igen részletgazdag, noha maga a film kicsit fukarul bánik az információkkal. Ezen a téren bátorkodnék az Alienhez hasonlítani, mert abban van az, hogy a világot inkább a háttérben lévő dolgokból és elbeszélésekből ismerhetjük meg. Itt is, például a cég nevét csak a Venture Star űrhajó oldaláról, vagy Jake videónaplóiról leolvasva tudhatjuk meg (anno a Weyland-Yutani – akkor még d nélkül – nevét is csak a sörösdobozokról lehetett leolvasni). Ugyanígy az évszám is el lett rejtve (szintén a videónaplóban), de magáról a Földről is csak sejthetjük, milyen hely lehet. Pedig Cameron tényleg nagyon részletes világot alkotott meg, és ez alatt nem csak a na’vik nyelvét értem, de az állatok és járművek neveit, a műszerek működését… Nagyon sok mindent. És természetesen, amit a velejéig kidolgozott, az a na’vi kultúra és a szimbiózisuk a Pandorával. Ezzel pedig megvett a film, tokkal, vonóval, mert imádom, ha valaki ennyire kidolgozza a saját kis világát.

Haditechnikailag pedig az Avatar idén a number one. Többen írták, hogy Cameron a gépek egy részét a régi filmjeiből vette át, hát ez részben igaz, részben nonszensz. Cameron minden géppel azon van, hogy a mai technológiát hitelesen fejlessze tovább, ami azért nem baj egy sci-finél. És kérem, akárhogy is akarjuk, a lézerfegyverek és szárnynélküli, csak úgy magától lebegő gépek kora valószínűleg 500 év múlva sem fog eljönni. A lebegést VTOL és STOVL hajtóműrendszerekkel lehet elérni, míg általában a pilótafülke elrendezés harci gépeknél mindig az AH-1 mintáját követi, így nem csoda, ha ezek a gépek hasonlítanak a maiakra. Mert ez lesz a jövőben, és nagyon helyes, hogy Cameron ezeket a rendszereket fejleszti tovább a filmjeiben. És az Avatar ezen a fronton pöcre teljesített. Mert így kell kinéznie egy sci-fiben – melynek egyik lényege a mai világ hiteles jövőbeni ábrázolása – egy helikopternek, másképp hitelét vesztené (kivétel, ha átmennénk űroperába, de mint írtam, ez nem az). Erdős területen szántalpak kellenek, függőleges repüléshez forgatható hajtóművek. A fegyverzet meg száz év múlva még tuti nem lesz lézer, de szerintem fél évezred múlva sem, mert a szilárd töltény gazdaságosabb, egyszerűbb és sokkal nagyobb romboló erejű. Szóval a Dragon, Scorpion és Samson gépek úgy jók, ahogy vannak, mert hitelesek, ami az Avatar világában nagyon fontos. Talán csak az AMP az, ami elment egy kicsit extrémebb irányba, mivel azzal szerintem nem lehetne úgy ugrálni, mint ahogy a filmben láttuk, bár megemlítik, hogy a Pandorán alacsonyabb a gravitáció, mint a Földön.

És mindez igaz a fegyverekre, épületekre, mindenre. Nagyon baba mind, és hangulatosak (de nem olyan a hangulatuk, mint az Aliensben).

S persze ha mindehhez hozzátesszük az IMAX 3D technikát (nem sima 3D, nem mindegy), akkor kész is a mozi élmény új fejezete. Oké, lehet kicsit most ez túlzás, de bennem nagyon nagy volt a félsz, hogy nem érvényesül (és ugye, ha tényleg ez a jövő, az egyben nekem a mozi végét is jelentette volna egy idő után), ám mivel kiderült, hogy mégis látom a 3D-s filmeket, a hatás felülmúlhatatlanul maradandó élménnyé vált. Mozifilm még nem szédített el, hát az Avatarnak sikerült, mind képletes, mind valójában. Aki ezt camos verzióban nézi meg, hát az elvihet megsétáltatni egy kiéheztetett oroszlánt. Ne adjátok alább a sima mozinál, a látvány szerintem úgyis üt, de ha tehetitek, akkor 3D, még inkább, IMAX 3D. Mert ez a film így adja azt, amit a rendező adni akart, és amit adnia is kell!

Az összhatás végül az lett, hogy némely jelenetnél szabályosan borsózott a hátam, ami csak nagyon kevés filmnél fordul elő (és ami furcsa, hogy ezek egyike sem tartozik a rajongott filmek közé). Ilyen volt, mikor kidőlt az Otthonfa, vagy mikor Jake egyesítette a na’vi klánokat. Futkosott a hideg a hátamon, jó értelemben. Mondhatni lelket melengető pillanatok voltak ezek.

De mielőtt megkoronáznám a filmet (nem fogom), azért rákanyarodnék a negatívumokra is. A sztori sablonossága, más filmekből nyúlása (főleg az Aliensből), mint írtam, nem zavart, de attól ez még nem feltétlen az erénye. A zene sem tip-top. Bár a filmben megadja az alaphangulatot, azért ott sem túl erős (nincs egy dallam sem, amit fel tudnék idézni), önmagában pedig nem túl muzikális, legalábbis az én fülemnek.

Negatívum még az, hogy – valószínűleg a vágás miatt – néhány karakter kicsit elsikkadt, bár ez igazán Trudynál és Spellmannál érződött (az előbbinél a parancsmegtagadása előtt, az utóbbinál a film végén). A felvezetés is kicsit összecsapottnak tűnhet, de szerintem csak egy egyszerű in medias res-szel van dolgunk, ami engem személy szerint nem zavart, bár kétségtelen, ha a földi jelenetek lennének Jake monológja helyett, az azért jobban bevezetné az embert az Avatar világába.

Technikai negatívum, hogy néha azért becsúszott egy-egy szellemujj, illetve a gyors mozgás elhomályosodása még nincs teljesen kiküszöbölve. Emellett (számomra a legrosszabb pontja a filmnek) pofátlanságnak érzem a Jurassic Park teljes dinoállományának hangjának elcsaklizását. Egy-egy hangfoszlány még oké, az tisztelgés a nagy elődök előtt, van ilyen (más filmben is hallottam már a T-rex üvöltését), de, hogy a Direhorse a velociraptorok segélykérő hívásán puffog, az kicsit durva volt. Egy ilyen részletes filmhez illett volna minden hangnak egyedinek lennie.

Talán kicsit hiba a három órás játékidő is, ami nem az első, hanem inkább a későbbi megtekintésnél nyomhatja majd rá a bélyegét a filmre. Ugyanis a film egyszerű története hosszan van elmesélve, sok olyan jelenettel, ami a moziban ülve leejti az állad, de otthon, a TV-n (ha csak nem csúcs szuper Blu-ray-HDTV-5.1/7.1 rendszered van) már nem biztos, hogy annyira leköt majd minket a National Geographic tájképeit és bennszülöttekről szóló dokumentumfilmjeit idéző jelenetek. De ez még a jövő kérdése.

A filmhez igazából már nem sok köze van, de azért még megemlítené, hogy a szinkron egész jó lett. Hosszú idő óta ez volt az első mozi, ahol egyetlen hangot sem éreztem gáznak. Persze ehhez az kellett, hogy nem az utcáról rángattak be Béna Bélákat, hanem tapasztalt öreg motorosokat állítottak mikrofonvégre. A másik, ami egy apró érdekesség ugyan, de baromi furcsa: a na’vi szövegek egy része csak angolul van feliratozva. A film negyedétől már van hozzá magyar felirat is, de addig csak angol. Ami mondjuk nem túl nagy gond, minimális angol ismerettel is érthető. Csak érdekelne, miért nem lett lefordítva az első negyed…

Szóval, ez az Avatar az én szememmel. A köré kanyarított reklámkampány kicsit talán túlzó, bár szerintem annyira nem félrevezető, igaz, én csak a két trailert láttam, ám azok pont azt ajánlották, amit láttam. A többit nem tudom, majd megnézem a spotokat, interjúkat, stb. Ám ezzel úgy vagyok, hogy aki a reklám alapján ítél meg egy még nem látott filmet, az meg is érdemli, hogy koppanjon. Mert a reklámnak nem szabad hinni.

Aztán, az év filmje-e? Nekem semmiképpen, az nálam a Star Trek. Bár az Avatar technikailag beelőzte, míg mint mozi élmény, osztozniuk kell a trónon, mert más-más formában, de mindkettő hatalmas élmény volt. Ám ott van a Star Trek rajongó felem, aki a nyáron sokkal jobb filmet kapott, mint amit várt, és ez egy olyan fegyvertény, amellyel az Avatar – ami pont az lett, mint amit vártam – nem tud versenyre kelni.

S végül, forradalmi-e? Mint film, részben. Se sztori, se karakterek, se zene terén nem tud semmi extrát felmutatni, ám látványilag minden megaláz, ami idén született. Technológiailag forradalmi-e? Abszolúte! Ha más nem, az új motion capture eljárás új teret nyit a CG szereplők háza táján, és az eddig lélektelen figurák mögé is színészek állnak, akik valóban eljátszhatják ezeket a szerepeket; s mikor rájuk nézünk a vásznon, nem egy mesealakot, hanem a színészt láthatjuk. De ugyanígy példaértékű a részletgazdag látvány is, mely után minden eddigi film trükkje harmatgyenge próbálkozás csupán, és valószínűleg egy ideig még az is fog maradni.

Szóval, James Cameron visszatért egy könnyeden mesés, brutálisan látványos filmben. Sablonos ugyan, de szerintem pont így jó. Egyszerű, könnyen fogyasztható, nem veszik el benne se a készítő, se a néző, helyette koncentrálhat a látványra, az abban rejlő dolgokra. És bizony van mire figyelni, mert az Avatar biza tökéletesen megteremti azt az illúziót, amire a mozi született. Most már csak abban reménykedem, hogy Cameron nem tizenkét év múlva készíti el a következő filmjét.

Na, acélkapitány (alias acélpatkány ) után én is képernyőre vetem eme frenetikus filmről megfogant gondolataimat. Ugyanúgy vagyok ezzel, mint a Transforemerssel. Mikor meghallottam, hogy lesz, el sem tudtam volna képzelni, hogyan lehet épkézláb filmet kreálni belőle. Hiszen miről van szó? Van egy halom Hasbro által gyártott figura, a tökös amerikai akcióhősök serege (G. I. Joe-k, ami a Government Issue Joe rövidítése… A Joe hogyan jön ide, azt ne kérdezzétek…). Ellenlábasnak meg ott vannak a gonosz Kobrák. Mindkét fél hiper-szuper kütyükkel ütik-vágják egymást. Hogy színesebbé (és eladhatóbbá) tegyék a terméket, elkészült a rajzfilmsorozat is, amiben a G. I. Joe-k az örökkévalóságig küzdenek a Kobrákkal, várva a harsonaszót. Na, ebből rakjon valaki össze egy filmet… A poén, hogy akárcsak a Transformers esetén, itt is sikerült. Bár azt azért leszögezném, hogy Michael Bay jobban megfogta a lényeget, mint Stephen Sommers.

Mert milyen is a Dzsi Áj Dzsó? Pont olyan, mint a Transformers, csak kevésbé megalomán, rosszabb a látvány és több ruhát hordanak a csajok. A történet itt is csak körítésnek van. Vagyis, van a számító James McCullen (Christopher Eccleston), a MARS (nem a bolygó) vezetője, kinek fegyvergyárában létrehozták a nanobotokat (nanoatkákat, ahogy a szép magyar ferdítés szól), ami egy zöld trutyi formájában jelenik meg. El is készítenek négy robbanófejet a kis zöld kütyükkel, amiket a főhősnek, Duke-nak (Channing Tatum), leghűségesebb társának, Ripcordnak (Marlon Wayans; magyarosítva Kioldó), és kis különítményüknek kell elszállítania A-ból B-be. Naná, hogy megjönnek a gonosz Kobrák (akik itt még nem Kobrák), és Anastasia ‘Ana’ DeCobray (Sienna Miller), becenevén a Baroness (Bárónő) vezetésével elrabolják a zöld nanotrutyit. De megjönnek ám a G. I. Joe-k is, és gyorsan rendet vágnak, majd a trutyi után mennek, persze előtte még beveszik a bandába Duke-ot és Ripcordot is, akikről kiderül, hogy a tökös szuperkatonák között is a legtökösebb, legszuperebb katonák. Clint Eastwood egyik karakterének örökzöldjével élve: szögesdrótot zabálnak és napalmot hugyoznak.

Össze is áll a number 1 G. I. Joe csapat, amibe olyan emberek kerülnek két hősünk mellé, mint Heavy Duty (Adewale Akinnuoye-Agbaje), azaz magyarosan Kőkemény, Shana ‘Scarlett’ O’Hara (Rachel Nichols, aki nem tudná, ő volt Kirk zöld barátnője a Star Trekben), Courtney A. Kreiger (Karolina Kurkova), alias Cover Girl, és persze a dumagép Snake Eye, azaz Kígyószem, aki mindenki kedvenc Darth Maulja, Ray Park kelt életre, újfent megcsillogtatva kardforgató profizmusát (és az arcát megint gondosan elmaszkírozták… Szegény fickó, neki csak ilyen szerepek jutnak, bár lehet nem véletlen? ). Ja, és majd megfeledkeztem a vezérről, Hawk tábornokról (Dennis Quaid).

Na persze a túloldalon is fantáziadús, kicsit sem kínos nevekkel megáldott és mélyen kidolgozott karakterek vannak. A fővezér, McCullen lesz Destro, vagy ott a Doktor (Joseph Gordon-Levitt), aki a történetbeli csavart szolgáltatja, mellesleg a film végére ő szellemül át Kobraparancsnokká is. Hű segédeik Storm Sahdow (Byung-hun Lee; Viharárny), a már fentebb említett Bárónő, aki azért annyira nem hű, és még annyira sem önkéntes. És persze van egy Múmiánk is, azaz itt inkább Zartanunk (Arnold Vosloo).

És ha van két ily neves személyekből verbuvált ellentétes ideológiájú csapat, naná, hogy összeeresztésük vad akciót fog eredményezni. Hogy ezt még meg is spékeljék, mindenkit felszereltek high-tech kütyükkel, olyan kocsikkal, amik láttán még KITT is elsápadna, meg több tonnányi kilőhető golyóval. Mindezt vegyítve garantált az eredmény: sok robbanás, üldözés, futás, sikoltás, halál, vér… Ja, az nem. A nanociták üldözése közben lerombolják a Joe bázist, Párizst (Eiffel torony vs zöld trutyi – 0:1), sőt, még egy sarkvidéki tengeralatti „űrcsata” (egy másodpercig sem éreztem úgy, hogy a tenger alatt folyna a csata) is kikerekedik a végére.

Szóval, a G. I. Joe sok robbanást, golyót, csatát és romot ad, szűk bőrrucit viselő dögös csajokkal (fiúknak), izmos felsőtestű Adoniszokkal (lányoknak). A trükkök sajnos harmatgyengék, a ’99-es Star Wars ep1 tízszer jobban fest, pedig tíz éves film. De azért élvezhető, a film, amennyit ad, ahhoz ez is elég (annyira nem sikerül látványfilmnek lennie, mint a Transformersnek). Színészi játék… Aki azt vár, az el se indítsa a filmet, mert az nincs. Egysorosok, csihi-puhi, szexin lebbenő szempilla, riszáló fenék, ezek vannak helyette.

És mindez mégis jó? Vicces, de igen. Van benne valami bájosság, talán, hogy egyszerűbb, mint egy asztal lapja, vagy, hogy próbálja komolyan venni magát. De lehet, hogy csak Dennis Quaid vigyora, vagy a csajok és robbanások azok, amik képesek elviselhetővé tenni a filmet. A csuda tudja. De aki szereti az együgyű, akcióra és látványra kihelyezett filmeket, annak érdemes bepróbálnia. Nem lesz Oscar-díjas, se kult, sőt, még két-három rész, és el is felejtjük mindörökre, de ha nincs jobb a TV-ben, se kedvünk komolyabb filmekhez, akkor ezzel is el lehet ütni két órát. Ahogy acélpatkány blogján írtam, mint a plázacica: esze semmi, dugd meg jól. A film esetében: értelme nuku, nézd meg jól.

„Hű-ha, mindig így kezdődik. Aztán jön a futás, meg a sikítás.” Ian Malcolm ezekkel a szavakkal ironikusan próbált reagálni társai álmélkodására a Sorna-szigeten, de valójában egyetlen laza megnyilvánulással körülírta a látványfilmeket is. A hősök először mindig rácsodálkoznak a hihetetlen (és király) dolgokra, aztán meg futnak az aktuális hihetetlen (és király) dolgok elől, nyomukban csattogó állkapcsokkal, golyózáporral, robbanásokkal, lézersugarakkal vagy minddel együttvéve. Ám mit mondhatnánk a folytatásokra? Mikor már a hősöknek mindennapos egy dinoszauruszokkal teli sziget, vagy egy hét méter magas kamionból átváltozó robot? Nos, akkor elvesszük a hűhát és lendületből jöhet a futás, meg a sikítás.

A Transformers és folytatása szó szerint követi ezt a sémát. Az első részben hőseink még rácsodálkoztak, mikor a Camaro két lábra állt, itt viszont már azon sem lepődnek meg, mikor egy háznyi gépezet végigzúz Sanghaj autópályáján, lerombolva mindent, ami az útjába kerül. És ez igazán királyságos egy magamfajta szegénylegénynek. Imádtam a Transformerst, bájosan együgyű, álleejtően látványos és brutálisan sokat rombolnak benne. De a TF2-t látva azt kell mondjam, Mission City szétzúzása lagymatag bemelegítés volt. Csak azt bánom, hogy nem nagyvásznon nézhettem meg, de ez mellékes.

S igen, ez a film, akárcsak elődje, nem a sztorira épít, bár jobban tetszik a történet, mint azelőtt. E szerint az Allspark elpusztításával, az Autobotok a Földön maradtak, mert kocka nélkül keresztet vethettek Cybertronra, azaz az otthonukra. Optimus Prime (Peter Cullen) ugye az első rész végén üzenetet küldött a többi Autobotnak, hogy jöjjenek a Földre, ez meg is történt. Idejött egy csapatnyi mikrobi, és szövetségre lépve az emberekkel, úgynevezett NEST alakulatként elkezdték irtani a Decepticonokat. Mert hát hiába pusztult meg Megatron (Hugo Weaving), Bonecrusher, Frenzy és Blackout, hiába tűnt el nyomtalanul Barricade, az F-22-est imitáló Starscream (Charles Adler) megmaradt, és az utolsó snittben elrepült haza. Na, mint az kiderül ebben a részben, ő lett az új alvezér. Igen, alvezér, merthogy Megatron sem fővezér volt, ő is szolgált valakinek. Ez a valaki lenne a Fallen (Tony Todd), ez ősi transformer, aki valamikor az egyiptomi időkben járt a Földön, vagy annál is korábban. És a hat tesójával (a hét ősi Prime) létrehozta a napkollektort, melynek feladata, hogy a napot elpusztítva energont gyűjtsön, ami ugye a robik energiaforrása (a kocka volt a tárolóedény, vagy mifene). Na most, Fallent jól bebörtönözték a Cybertronon, miután testvérei ellen fordult, a hét Prime meg elrejtette a napkollektort aktiváló kulcsot, a Mátrixot. A kocka elpusztításával a Decepticonok új célja a mátrix megtalálása, illetve, ha véletlen Optimus megmurdálna, akkor a Fallen felszabadítása. Őt ugyanis csak egy Prime győzheti le. Természetesen a Mátrix a Földön van, úgyhogy „az ő háborújuk, a mi bolygónk” szlogen továbbra is áll. Sok-sok robot üti-vágja itt egymást, miközben még az Allspark megmaradt darabkáit is üldözőbe veszik. Itt lép a képbe újra Sam Witwicky (Shia LaBeouf), aki a ruhájában, amit az első részben viselt, talál egy kockaszilánkot. Azt nem értem ugyan, hogy három év alatt miért nem lelte meg, de ez más kérdés. A lényeg, hogy pont most esik ki a darabka, és kelti életre a konyhai gépeket. Szóval Samnak az egyetemre költözés közben meg kell még küzdenie néhány agresszív kávéfőzővel, konyhamalaccal, meg ilyen aranyos konyhai cuccokkal. Miután az agresszív dögöket Bumblebee (Mark Ryan) lerendezte, Sam az éppen „szeret, nem szeret” kínjaival küszködő barátnőjénél, Mikaela-nál (Megan Fox) rejti el a kockadarabot. Közben a Decepticonok is találnak egy szilánkot, amit megszerezve felélesztik Megatront, és innentől kezdve aztán mindenki azért teper, hogy ő lelje meg először a Mátrixot. Természetesen a versenyfutásba belepusztul minden, ami útba kerül, így lemondhatunk a Keopsz-piramisról, Sanghajról, Páriszról, egy egyetemi kampuszról, de lesz itt kisebb erdőirtás is.

No, a történet hangyányit bonyolultabb, mint az elődje, viszont legalább olyan lukacsos. Logikai buktatók ezúttal is rendre vannak és kb. üvöltenek, de hát kérem, ebben a filmben minden, a sztori is a látványt szolgálja, és nem fordítva (mentségére, nem is akar ennél több lenni, nem is ámítanak minket az ellenkezőjével, és személy szerint nem is vártam el soha). Negatívum az is, hogy a robikra nem marad idő. Már az első rész sem tudott mit kezdeni a benne szereplő tizenhárom robottal. Igazán csak az Autobotokat és Megatront ismerhettük meg. Ezúttal sokszorosan több a robot, mindkét oldalon, így voltaképpen Optimuson, Megatronon és Fallenen kívül nem sok más trafóra jut idő. Oké, szerepet kap még a kissé perverz Wheelie (Tom Kenny; aranyos kis robot, elfogadnám itthonra ), meg az öreg Jetfire (Mark Ryan), kicsit többet van képernyőn Bumblebee (aki valamiért már megint nem tud beszélni) és Starscream. Se a sok robikavarodásban az első részből megismert, és amúgy szerintem a legjobb robot Ironhide (Jess Harnell), vagy Ratchet (Robert Foxworth) már csak díszletelemek. Az új robotokról meg olykor a nevüket sem tudjuk meg. Pedig én még el is nézem azt a hibát, hogy például a Szerkesztettek (amikből összeállt a benga állat Devastator / Frank Welker/) replikálódtak, vagy, hogy az első részben elhunyt helikopternek, Blackoutnak van egy ikertestvére ebben a részben, alias Grindor Frank Welker, csak más a színe. Szóval kicsit több játékidőt kaphattak volna robiék, pláne az újak. Érdekelt volna a három robot, akiket csak Arcee-nak (Grey DeLisle) hívtak (de valójában három nővér, Arcee, Chromia és FalreUp; nem mellesleg már az első részben is feltűnt[ek] volna, csak végül kihúzták ő[ke]t), vagy a nagydumás Sideswipe (André Sogliuzzo) is megért volna néhány extra percet. Persze a hígvelejű ikrek, Skids (Tom Kenny) és Mudflap (Reno Wilson) végig jelen vannak… Újdonságként hatott viszont a Microconokból átalakult Reedman (Frank Welker), aki egy igazán ötletes, majdhogynem 2D-s robot. De jópofa a macskaszerű Ravage (Kevin Michael Richardson), aki kvázi Scorponokot váltaná, ha az első rész farkát vesztette skorpiója nem térne vissza, így meg kell lenniük egymás mellett, már ha találkoznának. Végül még megemlíteném Soundwave-et (Frank Welker), akit már az első részben is használni akartak (és elnézve a funkcióját, lehetett is volna), de akkor nem vetették be. Most viszont itt van, majdnem teljes pompájában.

És ha már új robotok és történet, nos, már az első részben is eltűnt a vágás miatt egy, méghozzá a rendőrautó Barricade. Őt láthattuk az autópályán, mikor a Decepticonok üldözőbe veszik Saméket, aztán soha többé nem jelent meg (egy időben úgy hírlett, hogy feltűnik ebben az epizódban, de ez nem valósult meg). A TF2-ben már több ilyen gép is van, sőt, olyan is akad, aki csak jön és megy. Az említett Arcee ikrek a végső csatában eltűnnek, feltehetőleg megmurdáltak, mert az utolsó jelenésükkor jól eltalálta őket egy nagyobbacska gépezet. De biztosan nem tudni. A kis Wheelie meg szó szerint eltűnik, Jetfire-rékkel átrepül Egyiptomba, aztán huss… soha többé nem látjuk. Lehet elnyelte a homok. De ott van Jolt, egy szép kék robot, aki jó, ha egy percig szerepel, de akkor csak úgy feltűnik. Legérdekesebb az utolsó csatában, ahol csak akkor jelenik meg, mikor szükség van rá, majd újra eltűnik. Oké, már tudni, hogy szó szerint az utolsó pillanatban került be, na de, hogy ez a filmben is látszódik, az durva. És Scalpel, azaz a Doktor (John Di Crosta) sincs jobb helyzetben, mert bár a képregényben és a könyvben kinyírta Optimus, a filmben csak felszívódik.

Mindegy, robotból akad annyi, hogy egy egész roncstelep kitelne belőlük. És ha sok játékidőt nem is kapnak, legalább látványosan vannak jelen. Mert a látvány az üt, és ez itt a lényeg, kérem szépen. Már a kezdő jelenet sem semmi, amikor Demolishor (Calvin Wimmer), egy bazinagy exkavátor két kerékre áll és végigzúz Sanghajon, majd a fejére ejtik Optimust (és ez csak az üldözés egyik fele, mert közben Arcee-ék, az ikrek és Sideswipe ugyancsak ledöntve pár épületet kergetik Sideways-t /John Di Maggio/). De számomra az igazi csúcspont az volt, mikor Optimus egymaga felvette a harcot Megatronnal, Starscreammel és Grindorral. Na, az kérem egy frankón megkoreografált kis csihi-puhi volt. És itt két lényeges dolgot is kiemelnék. Az első, a koreográfiák. Az első részben, legalábbis a werkfilmek tanulsága szerint volt, csak a hülye vágás és a túlságosan közeli, rángatózó kamera miatt ezt nem lehetett kivenni. Ráadásul a harcok baromi rövidek voltak. Ezúttal ilyen gond nincs, sok a szép totálkép, amikor három robot is elfér a vásznon, a csaták nincsenek gyorsra, rövidre vágva, és szépen kivehető az olykor Jackie Chan nyomdokain haladó koreográfia. És persze az egészre a pontot a környezet amortizációja teszi fel, mert hát mégis csak több tonnás robotok dobálják egymást. Persze a látványt éri némi negatívum is, mikor az ember felismeri az előző részből átollózott jelenetet (ilyenre már az elsőben is volt példa, csak akkor még módosították a Pearl Harborból átemelt jelenetet). Ez elég amatőr húzás volt, Mr. Bay.

A másik dolog pedig Optimus Prime. Nagyon kemény legény, csak egy bajom volt vele az első részben. Kissé szuicid volt és emiatt baromi jó bokszzsákként funkcionált. Oké, Bonecrushert elkalapálta, nagyon szeretem is azt a jelenetet. Na de mikor Megaronnal küzd, hát az szégyen. Vagy éppen elhajítja Mega, vagy a betont törli fel vele. És hányszor mondja el, hogy egyesítsék vele a kockát, és jól feláldozza magát. Amikor meg Sam helyette Megatront választja, akit ugyanúgy nyilvánvalóan megöl a kocka, mit kiált Optimus? „Sam, neeeee!!!” Hát ez egyértelmű jele az öngyilkossági hajlamnak. Hál’ istennek, az elmúlt három évben Optimus helyre jött, talán beszélt egy pszichológussal, vagy nem t’om, de jó, hogy így történt. Azon kívül, hogy már nem akar lépten-nyomon meghalni, végre bemutatja, miért is ő a faszagyerek az Autobotok között. Harcol és nyer, aprítja a Decepticonokat, mint nagymama a kislábujját körömvágás közben. Persze ez rendre kivágta a biztosítékot a keménymagos Transformers rajongók között, de nekem, akinek jobban tetszik a filmbeli TF világ, ez nagyon-nagyon bejött. Hát még mikor Optimus felspanolja magát a Fallen ellen, és úgy elkeni a száját, hogy az ember csak pislog, mi volt ebben a bukottban olyan nagy szám. Ráadásul Optimus kapott egy adag önbizalomtól telt dumát is, szóval akárki is a pszichológusa, jó munkát végzett. Optimus Prime tényleg fővezír lett.

Na de, kanyarogjunk kicsit vissza a filmre, mert a robik és a látvány mellett vannak emberek és zene is. Szóval, visszatér Sam, meg kedvese, Mikaela. Jó nekik, Sam még mindig jópofa, én bírom, LaBeouf is szimpatikus. Mikaela, azaz Fox kisasszony meg, nos… elég megnézni a legelső képsort róla, mindent megtudtunk a karakteréről. Lehet, hogy a csaj nem egy IQ bajnok, de dögös, s ebben a látványfilmben az ő látványa kell, nem az esze. Amúgy, csak egy kis kitétel, a legújabb botrányáról, mikor Bay-t Hitlerhez, meg Napóleonhoz hasonlította, erre a stábtagok felzúdultak, hogy hogyan merészeli. Ugyanazok a stábtagok, akik mindennek elmondják névtelenül Bay-t, s abban is benne van a diktatórikus jelző (amúgy elég megnézni a Transformers DVD extra lemezét, kiderül, hogy egy alpári paraszt a fickó). Szóval na, lehet, hogy a csaj nem állt kétszer sorban, amikor az észt osztották, meg egy beképzelt liba lett stb. de legalább kimondja, amit mindenki tud, csak nem mer kimondani, legalábbis ha a neve is ott van. Persze meg lehet érteni, az operatőrt előbb rúgnák ki, mint az aktuális sztárocskát…

Na de megint elkanyarodtam a filmtől, ráadásul a pletyka rovatba. Zurück. Visszatér az első részből Lennox (Josh Duhamel) is, immár őrnagyként, meg hű társa, Epps őrmester (Tyrese Gibson), és újra szerepet kap az első részben ritka idegesítő ügynök, aki immár csak egy hentes. Igen, Simmons (John Turturro). Meglepő és mulatságos, hogy míg az első részben a tíz centis betonfalat könnyen átlehetett fejelni tőle, addig itt az egyik legjobb szereplő lett. Lehet rájöttek, hogy Turturro kicsit többet ér annál, mintsem elpazarolni egy idiótára. De azért sikerült überelnie a Sector 7 trikóját… brrrr… Hála az égnek Sam apucikája (Kevin Dunn) és anyucikája (Julie White) is visszatér. Az öreget, Ront csíptem az első részben is, jó fej volt. Julie viszont az a karakter, akit már az első filmben is Optimus lába alá löktem volna, itt meg Bumblebee helyében szétrobbantottam volna az egész házat, ha tudom, hogy bent van. Sikerült túlszárnyalni az első részben látott baromságait, sokszorosan.

Aztán persze kapunk új szereplőket is. Itt van Ramon Rodriguez, aki Leo Spitzet játsza, ő egy személyben váltotta az első rész két számítógép bubusát (a szöszi Maggie-t, meg a golyó Glent), hála a magasságosnak, ugyanolyan idegesítő, mint néger kölyök volt. Sőt, rosszabb, mert Glen legalább megnevetetett, de ezt a Leot belöktem volna Devastator szájába. Mellette meg kapunk még egy Alice nevű leányzót, akit Isabel Lucas játszik. Mondjuk úgy, hogy ő jobban alakítja a TX-et, mint Kristanna Loken.

No, ők a szereplők, az első rész nem túl magas szintjét hozzák, elökörködnek (néha túl sokat is), elugrabugrálnak, jól tudnak sikítani, ordítani, futni, szóval teszik, amire Bay utasítja őket, de egyik sem fog Oscart nyerni ezzel az alakítással, az fix. A robotok hangjai sokkal jobban játszanak, mint ők. Ami nem csoda, hiszen igen jó színészeket válogattak össze. Azon túl, akiket fent már felsoroltam, az egyik ősi Prime hangja Michael York, míg egy másikat a The Clone Warsból is ismerősen csengő Robin Atkin Downes szinkronizál. És az igazán érdekes, mikor két különböző robotot kelt életre egy ember, amit fent össze is vethettek, de azért példát ide is állítanék: Kevin Michael Richardson egyszerre adja a hangját Rampage-nek, Skipjacknek és az egyik ősi Prime-nak.

Zene terén sem nagy a változás az első részhez képest. Még mindig nagyon jó, dögös. Csak, míg az első rész muzsikája az újdonság erejével letaglózó volt, ez már csak a remek zene jó folytatása. Persze ez egyáltalán nem negatívum, csak érzékeltetni próbálom a kettő közti árnyalatnyi különbséget. A filmhez tökéletesen illik, pláne mikor felcsendülnek az első részben hallott taktusok, és ami még jobb, hogy ez is hallgatható önállóan is.

Szóval, így a végére. Mit kínál a Transformers – Revenge of the Fallen? Valamivel több, mint két órányi látványos, ütős csihi-puhi, csitt-csatt, dirr-durr egyveleget. Mindenben túlszárnyalja elődjét, több a robot, akik többet vannak a képernyőn és jobban megmutatják őket, hosszabb és több az akció, jobbak a koreográfiák, dögösebb Megan Fox, több a debil poén, csavarosabb a sztori, nagyobbak a robbanások és rombolások, sokkal több a modern haditechnológia stb. Michael Bay hatványozottan kimerítette azt az igazságot, hogy a folytatásnak mindenben túl kell szárnyalnia az elődjét. És emiatt nekem jobban tetszett, mint az első rész.

Vártam ezt a filmet. Az első trailer után még nem is annyira, gondoltam, egy újabb sci-fi, ami a jelenben játszódik a Földön. Egyetlen pozitívum az volt, hogy ebben végre idegen idegenek voltak, illetve a megközelítés felkeltette a figyelmem annyira, hogy DVD-n már meg akarjam nézni. Aztán jöttek a képek, újabb trailerek, pozitívabbnál pozitívabb kritikák, és úgy döntöttem, ha már jó pár filmet, amit moziban akartam megnézni idén, ki kellett hagynom, ezt most nem fogom. Az élet mondjuk majdnem szabotált, mert Veszprémben nem adják (egyelőre azt mondják, hogy még, de tuti ez is a Star Trek sorsára fog jutni… csodálatos ez a város ilyen szempontból). Szóval összekapartam a buszjegyre valót és elutaztam Fehérvárra, hogy ott nézzem meg. Nem bántam meg.

Garnéla-spoilerek érkeztek bolygónkra.

Ez a film az a fajta, ami képes a szórakoztatás mellett elgondolkodtatni. Az emberiség történelmét és jelenlegi állását elnézve, ha idegenek jönnének a Földre, nem úgy köszöntenénk őket, mint a Star Trek Kapcsolatfelvételben (ha csak nem a tüköruniverzumos verziót nézzük). Legalábbis kicsi lenne az esélye annak, hogy jó szemmel nézzünk az idegen kultúrára, amikor még egy másik ország kultúrájára is ferde szemmel pillantunk. A film pedig ezt használja fel alapkoncepciónak: az idegenek megjelentek, mi meg jól gettóba zártuk őket.

Szegény űrlények több mint egy millióan vannak, s egy piszkosul nagy hajóval érkeztek. De a Függetlenség napjában látott „faszagyerekekkel” ellentétben ők nem akarnak inváziót, sőt, még csak ide sem akartak jönni, egyszerűen történt valami a hajójukkal, ami miatt az itt „zuhant le”. Ráadásul – meglepő módon – nem az USA területén jelent meg az UFO, sőt, még csak nem is Európa felett. Nem, nem, Afrika egén, egész pontosan Johannesburg fölött lebeg. Ez máris két dolog, amiben a District 9 eltér a megszokott „idegenjönniföldre” filmek sablonjaitól.

Nos, a történet úgy áll, hogy az idegenek 1982-ben érkeztek meg a kék bolygóra. Nem tudni miért, valószínűleg kifogyott az üzemanyag a hajóból, de ezt nem árulták el. Sőt, először fel sem akarták velünk venni a kapcsolatot, így kénytelenek voltunk betörni a hajóba. Ez három hónapba telt, addigra az idegenek már haldokoltak. Kihoztuk őket, majd bezártuk az egész bagázst a District 9 névre keresztelt gettóba. A johannesburgiak természetesen tiltakoztak, több zavargás is kitört, pláne azután, hogy az anyahajóról levált egy kisebb jármű, majd földet érés után felszívódott. Ez még nem is lett volna nagy baj, de a District 9-ben hirtelen rengeteg idegen fegyver került elő, amit pedig csak a garnélarákok (így nevezik az emberek a földönkívülieket) tudnak használni. A történet körülbelül itt veszi kezdetét. A nép nyomásának engedve a kormány úgy dönt, hogy egy multinacionális cég, az MNU segítségével átköltözteti az idegeneket a District 10-be, mely 250 kilométerre van Johannesburgtól és elvben jobb, mint az elődje.

Itt most álljunk meg egy kicsit. Mindez, amit fent vázoltam, benne van a filmben, ez kvázi a bevezető. Nagyon jól eltalált, áldokumentarista jelleggel forgatott képsorok ezek, amik akár a Discovery-n is mehetnének. Megszólalnak szakértők, dolgozók, egyszerű polgárok. Az emberek szavaiból kiderül, hogy sokan iszonyodnak a garnélarákoktól (már maga a megnevezés is megvetést sugall), meghallgathatunk néhány vad teóriát is. Sokan, akik az idegenekkel foglalkoznak, közönyösséget mutatnak, szóval semmi együttérzés, éppen ellenkezőleg. Közben megismerkedhetünk a jövevényekkel is, akikről az embernek először nem a „de cuki” kifejezés ugrik be. Mocskosak, rondák, a District 9-et egy hatalmas szemétteleppé alakították, ahol kedvükre guberálhatnak. Ráadásul itt még túl sok intelligenciát sem mutatnak, vadnak és ösztönösnek tűnnek. Egyszóval van is oka az embernek arra, hogy undorodjon tőlük.

A bevezető szakasz emellett még megismerkedtet minket az MNU-val, amiről később kiderül, hogy a vezetőséget leginkább az idegenek technológiája foglalkoztatja, és ezek megszerzéséért bármire hajlandóak. Ugyanitt találkozhatunk a főszereplővel, Wikus van de Merwe-vel (Sharlto Copley), akit 2010-ben kineveznek, hogy felügyelje az áttelepítést. Első dolga: aláíratni egy papírt az idegenekkel, amiben beleegyeznek az áttelepítésbe. Persze ez baromira nem önkéntes, Wikus egy kisebb hadsereg segedelmével irattatja alá a papírt minden egyes garnélarákkal.

No, a bevezető után a történet, még mindig az áldokumentarista módszert követve bemutatja, hogy Wikus és kompániája mit művel a District 9-ben. Itt megtudhatjuk, hogy hősünk egy igazi seggfej, aki nem túl eszes, élvezettel adja ki a parancsot az idegenek tojásainak elpusztítására (persze előtte még az őt követő operatőrnek megmutatja, hogyan lehet lassú módszerekkel kinyírni az utódokat), és előszeretettel hatalmaskodik az űrlényekkel. Közben szép lassan elkezdenek beszivárogni a nem dokumentarista felvételek is, amik a garnélarákok oldaláról mutatják meg a helyzetet. Ekkor ismerhetjük meg a másik főszereplőt, Christopher Johnsont, aki a nevével ellentétben idegen, csak az MNU így keresztelte el. Ő azon munkálkodik, hogy összegyűjtsön annyi üzemanyagot, amennyivel a gyermekével együtt haza tudna repülni. Nem kell sok anyag, csak úgy fél liter, de húsz évébe telik, mire a Földön ehhez a mennyiséghez hozzájut. Ráadásul az ő háza alatt van elrejtve az a hajó, ami a bevezetőben levált a nagy masináról.

És itt kezdődik a gond, mert Wikus hozzá is eljut, illetve egy haverjához, akinél az anyagot létrehozták. Mivel az idegenek macskakajáért cserébe (imádják) előszeretettel adnak el fegyvereket a District 9-be betelepült alvilági nigériaiaknak (és vica verza), ezért törvénytelen technológiák után kutatva Wikus átnézi Christopher haverjának házát, és itt megtalálja az üzemanyagot tároló kapszulát. Az idétlen állatja kinyitja, s a tartalma az arcába spriccel.

Innentől szép lassan kikopik a filmből az áldokumentarista jelleg, s bár a kamerakezelés továbbra is kézi marad, maga a jelenetek már egy rendes film vonalán mennek tovább. Wikus munka közben megsérül Christopher haverja miatt, ám orvosi ellátást nem kér. Sőt, meg sem vizsgáltatja magát, annak ellenére, hogy maga mondja: a tartályban lévő anyag, ami ráfröccsent, veszélyes az emberekre. No comment, igazi balfék.

És itt jön képbe a film egy újabb zseniális húzása. Wikus bármennyire is unszimpatikus kezdetben, legalább annyira fogjuk sajnálni a végén. Ugyanis az anyag miatt elkezd átalakulni. Nem is akármivé, garnélarákká. És ennek rá nézve szörnyű következményei lesznek, ugyanis megtapasztalja, milyen a másik oldalon állni. A benne lévő idegen DNS-sel képes használni az idegen fegyvereket, amit az apósa, Piet Smit (Louis Minnaar), aki egyben az MNU igazgatója is, igen hasznosnak talál. Szóval, mit érdekelvén őt, hogy a lánya férje az áldozat, egyszerűen teszteknek veti alá, majd fel akarja boncoltatni. A lányának meg persze hazudik egy sort, főleg, miután Wikus meglép a laborból. Ezután hősünktől a családja elfordul, miután az MNU megvádolja idegenekkel történő szexuális visszaélésekkel, és emiatti fertőzöttséggel, aminek hatására az emberek is kirekesztik. Aztán persze az idegenek között sem leli a helyét, hiszen félig még ember. Nem beszélve arról, hogy magát sem képes elfogadni ebben az állapotban. Szóval két part között vergődik, miközben a nyomában van az MNU és a bérencei, akiket egy szadista ezredes, Koobus Venter (David James) vezet. Végül az öncsonkításig jut, majd miután az nem válik be (illetve mersze sincs a legdrasztikusabb lépéshez), elmegy Christopherhez.

Természetesen összefognak, és, hogy visszaszerezzék az üzemanyagot, idegen fegyverekkel felvértezve betörnek az MNU épületébe. Itt Wikusról kiderül, hogy gondolkodás nélkül képes ölni, szegény Chris pedig szembesül az emberek rémtetteivel: szörnyű kísérletekkel, amiket fajtársain végeztek.

Sajnos szegény embert az ág is húzza, így Wikus ezúttal azzal kénytelen szembesülni, hogy a garnélarákok is szószegők. Chris, látván azt, mit tettek az emberek a társaival, az összes folyadékot felhasználva nagy sebességgel akar hazamenni, hogy segítséget hozhasson. Így viszont Wikust csak a visszatérése, azaz három év múlva alakíthatja vissza. Hősünknek több sem kell, leüti Christ és megfújja a kishajót. Persze nem jut vele messzire, a légvédelem leszedi, az MNU elfogja. Majd befutnak a nigériaiak, akiket egy őrült tolószékes hadúr (Eugene Khumbanyiwa) vezet. Ennek a muksónak az az elképzelése, hogyha megeszi a garnélarákok testrészeit, akkor átveszi az erejüket. Mivel Wikus félig ember, félig idegen, őt tartja a legtökéletesebb fogásnak. Szóval elrabolják az MNU-tól, ám Chris kicsi fiacskája segít neki. Wikus meg rajtuk. Kis huzavona után végül a garnélarákok oldalára áll, egy csatalépegetőbe bújva letarolja az ezredes csapatát. Chris és gyerkőce elindulnak haza, Wikus pedig immár teljesen garnélarákká alakulva magányosan tengődik a szemétdombon, régi életén merengve, és várva a napot, mikor Christopher visszatérésével megszabadulhat az átkától.

A film végére újra visszatér az áldokumentarista jelleg, és kiderül, hogy az MNU ellen tárgyalások indultak, Wikust meg mondhatni hőssé nyilvánították, de senki sem tudja, mi lett vele. Az utolsó percekben megtudhatjuk azt is, hogy a District 9-et lerombolták, helyét átvette a District 10, mely 2,5 millió idegent képes ellátni. Ám, ahogy Wikus a filmben mondta, valószínűleg az sem lett jobb hely, mint amilyen a District 9 volt.

Ez hát a film. Az elején áldokumentarista, a közepe egyfajta mix, a vége egyszerű kézikamerás módszerrel felvett látványos és kifejezetten véres akciófilm (úgy durrannak szét benne az emberek, mint a lufik). Az átmenet viszont nem zavaró, sőt, érthető, ráadásul a mű végig megőrzi a felcserélt szerepek jellegéből fakadó kritikus felhangot. Itt nem az ember az áldozat, és nem az idegenek az agresszorok. Mi vagyunk a rosszak, a District 9 pedig nem is finomkodik, minden emberi ocsmányságot felvonultat, miközben igyekszik mellőzni a jellemző sablonokat.

Nem tökéletes, mert vannak benne kizökkentő hibák. Személy szerint azon akadtam fenn, hogy Wikus össze-vissza telefonálgat, de az MNU-nak csak egy nappal később jut eszébe bemérni. Az is érdekes kérdés, hogy hogyan ásták el az idegenek pillanatok alatt a kis hajót. Vagy furcsa, hogy másodszorra már nem lő a légvédelem a menekülő hajóra. De ezek lényegtelen apróságok. Összességében a film remek, és mindenkinek csak ajánlani tudom. Már csak azért is, mert manapság sajnos kevés az olyan sci-fi, ami egyszerre tud szórakoztató, újszerű és elgondolkodtató lenni, márpedig a District 9 mindhárom vádpontban bűnös.

No, a novelláimat letudtam, a következő már az Új Galaxis lapjain fog megjelenni (ez volt az önreklám helye ), egyéb jellegű szösszenet meg nem jut eszembe, és végre a munkások sem fúrnak-faragnak, így a gondolataimat is hallom. Szóval minden adott arra, hogy újra a filmek világába ugorjunk, elvégre főleg arról szólna ez a blog, vagy mifene.

Bemelegítésnek egy könnyed kis múltidézéssel kezdünk, abból is a jobb B kategória egyik alkotását szúrtam ki, amit nemrég szereztem be, és már nagyon hiányzott. Annak idején két film volt, ami kicsit a tengerek élővilágának megismerése felé orientált. Az egyik a Mélység titka, melynek hatására kétpolcnyi tengeralattjáró legot gyűjtöttem össze, a másik pedig ez a film volt. A Mélytengeri szörnyeteg egy B film, de a jobbik fajtából. Kellemes hangulat, fogyasztható sztori, valamint egy hatalmas szörnyeteg, ami minden kis lyukon átfér, és még csak észre sem veszik.

Innentől szokásosan spoiler, de ha tovább olvasol, akkor sem vesztesz semmit.

Szóval, van tizenegy tengerészünk, azaz csak kilenc tengerész, a maradék kettőből az egyik egy tengerbiológus csaj, a másik meg egy mérnök. Feladatuk, hogy kutassák a hosszant tartó tengeralatti élet emberekre gyakorolt hatását, amellett telepítsenek egy víz alatti nukleáris rakétakilövő platformot. Eme két meló közben beüt a krach. Berobbantanak egy barlangot, amiből előúszik valami ősi krokodillal keresztezett cápa, és sorban befalja a búvárokat, mígnem csak a hős McBride (Greg Evigan) és szívszerelme, Joyce Collins (Nancy Everhard) marad talpon.

A filmnek három eleme van, ami kiemeli a B filmek közül. Az egyik a díszletek, a másik az általuk és a zene által létrejövő hangulat (amit sajnos a nevetséges szörnybáb teljesalakos megjelenésével rendre agyoncsapnak, ám hál’ isten az a film utolsó negyedére marad). A díszletek rendkívül zártak, sehol egy ablak, minden célszerű, egyszerű. Egyáltalán nem komfortos. A tengeralattjárók is ilyenek, sehol sincsenek a Mélység titka tengeralattjáróinak hatalmas kilátóüvegei. Hőseink majdhogynem szó szerint konzervdobozokkal járják a mélységet. Persze kívülről már nem fest ilyen jól a helyzet, hiszen egyrészt, erre a filmre valószínűleg senki sem adott sok pénzt, ami nagyon látszik, másrészt még több, mint fél évre voltak a már emlegetett Mélység titka forradalmi „mélytengeri” trükkfelvételei. Ezért kiszúrható minden modell, a stop motion, s mint korábban írtam, a szörnyike is borzalmasan fest, mikor totálba látjuk, pedig elég ötletes kreatúra.

A zene egész könnyed, békés, az embernek eszébe sem jutna, hogy egy horrorfilm előtt ül. Mégis, ezzel a nyugodt stílussal képes egyféle romantikus, mégis nyugtalanító érzést kölcsönözni a filmnek, amihez tökéletesen passzol.

A színészekkel sincs különösebb baj. Nem az Oscar várományosai, az fix, de megcsinálják, amit meg kell. Ráadásul viszonylag ismertek. Talán a legkiemelkedőbb Miguel Ferrer, aki a mélységtől, a klausztrofóbiától és a szörnytől, na meg mert mindenki őt hibáztatja mindenért (néhol jogosan, néhol nem), kissé megzizzen. De van itt nekünk Matt McCoy-unk a Rendőrakadémia 5-6-ból, meg dögös Nia Peeples-ünk is sok sorozatból (talán legtöbben a Walkerből ismerhetik, ahol Sidney rangert alakította az utolsó két évadban). És persze a lemészárolható karakterekből több liternyi vér folyik ki, főleg mikor dekompresszió hiányában szétdurrannak (igaz, azt azért nem mutatják), vagy a szörnyeteg JIM-ruhástól harapja őket ketté.

Összességében ez egy olyan B film, ami jobb az átlagnál, de sajnos a költségvetési hiányok és a kissé kidolgozatlan sztori miatt nem léphet a felsőbb kategóriába. A B filmek között viszont király lehet.

Az ember azt hinné, hogy a Minority Report (Különvélemény), a Jurassic Parkok, (akkor még) három Indiana Jones kaland, Shindler listája, E.T. és az AI: Mesterséges Értelem után, Steven Spielberg katasztrófafilmes-sci-fije, amely ráadásul egy H. G. Wells novellán (és rádiójátékon) alapszik, csak jó lehet. Hát nem. Ez a film olyan, mint a szinuszgörbe. Hol olyan jó, hogy pislogni se merek, nehogy lecsússzak valamiről, hol olyan rossz és idegesítő, hogy legszívesebben sörétessel durrantanám szét a monitort.

Innentől spoiler, bár ha elolvasod, akkor sem vesztes semmit, mert már a film elején tudni, mi lesz a vége.

A történet dióhéjban: átlagos elvállt szülők átlagos csemetéi átlagos apukához kerülnek egy átlagos hétvégén, mikor átlagos anyjuk az átlagos második férjével egy átlagos családlátogatásra mennek az átlagos nagyszülőkhöz. Már a TV adásból is kiderül, hogy valami bűzlik Dániában, azaz inkább baj van Moszkvában, mert a közvetítések szerint arrafelé (amcsi idő szerint) hajnali négykor elment minden áram egy vihar miatt. Később már amerikaföldről is érkeznek a jelentések, és a vihar végül befut hőseink háza fölé is. Jönnek a villámok, elmaradnak a mennydörgések, majd a vihar után a föld alól óriási háromlábú gépezetek másznak elő, és szépen elhamvasztják New Jersey kertvárosának lakosait. Uccu, apuka felkarolja a kölykeit, ellopja az egyetlen működőképes kocsit (mert ugye a vihar miatt itt sincs áram), és már menekül is a tripodok elől. A történet innen kezdve előre borítékolhatóan gördül tovább: tripod jön, öldös, szüretel, család menekül. Tripod jön, öldös, szüretel, fiúkölyök elmegy kommandózni, család bemenekül őrülthez. Tripod pilóták jönnek, család maradéka őrülttel bujkál, pilóták mennek. Papa megöli őrültet, majd kisvártatva családmaradék lelepleződik, tripodba kerülnek, apuci tripodot is kinyírja, és innentől kezdve már egy ugrás a happy end, mikor elérnek terhes anyukához, és a halottnak hitt fiúkölyök is megölelheti amúgy az egész film alatt gyűlölt apukáját. Ja, elfelejtettem, a (nem) marslakó megszállók meg náthásak lettek, ezért felfordultak.

A filmnek alapvetően szerintem három, az egész műre kiható kolosszális hibája van. Az első a filmből áradó, Spielberg által itt nem kicsit túlzásba vitt amerikai hazafiasság. Nem szokott zavarni az ilyesmi, hiszen Roland Emerich, Michael Bay, és Spielberg (mily érdekes, hogy utóbbi kettő a Transformers 1-2-ben egymásra talált) filmjei is a palettán voltak zsenge koromban, ezeken (is) nevelkedtem. Szóval szemet szúr az amcsi zászló a kertben, a hídon, akárhol, meg hát na, ott az Amrageddon, vagy a Függetlenség napja című mesterművek, melyek az amerikai faszagyerekek stílusjegyében készültek. És én komálom ezeket a filmeket. Na de itt? Amcsi zászló minden jelenetben, különösen szembántó, hogy hőseink vagy tíz alaklommal korzóznak az utcán, és egész sornyi büszkén lengedező sokcsillagos, piros sávos vászondarab leng a szélben, holott egy esetben elvben szélcsend van (a vihar után, látszik, hogy a kertben kiterített ruhák abbahagyják a lengedezést, majd főhős kimegy a másik oldalon az utcára, és a zászlók már lobognak). Viszont ez még talán elviselhető is lenne, ha nem jönnének az olyan szövegek, mint „ezek pár nap alatt legyőzték a világ legerősebb nemzetét”, vagy a tenyérbe mászó pofával felvértezett kölyök nagy hazafias „rúgjuk seggbe E.T.-t” mentalitása. Nem mondom, ez a karakter jól állt Will Smith-nek a Függetlenség napjában, de nem egy tizenéves kölyöknek. A csúcs pedig, mikor a kis – szintén idegeket borzoló – Spongyabobot bambuló kiscsaj első megnyilvánulása mi? „Ezek terroristák?” Hát persze kicsim, Osama beújított pár tripodot, meg lézerágyút, és metrón becsempészte az államokba. De Spielberg mester még ezt is tudta tetézni egy frappáns beszólással: „Honnan jöttek, Európából?” Anyád!

A második hiba, hogy a filmben egyik főszereplő sem szerethető, viszont annál jobban drukkoltam azért, hogy a tripodok elhamvasszák őket. A legirritálóbb Robbie (Justin Chatwin), akinek, mint fentebb ecseteltem, keményen tenyérviszketést okozó arcberendezése van. Tipikus „utálom a szüleimet, mert tizenhét éves lettem” idióta. Azért utáltam meg szívből ezt a karaktert, és törtem ki éljenzésben, mikor látszólag odaveszett, mert pontosan tudom, mit éreznék a helyében. Nekem is van egy húgom, akit ilyen helyzetben elsődlegesen védenék. Ha tripod jön és a húgomat veszi célba, ököllel is nekimegyek. Szóval elvben nekem ezzel a Robbie gyerekkel kellett volna szimpatizálnom. Be is jött volna, ha nem lett volna élből seggfej, agyatlan marha, plusz még olyan hülye is, hogy bár a húga sírva könyörög neki, hogy ne hagyja el őket, ő csak azért is háborúzni akar (fegyver nélkül), leszar mindent és mindenkit. Itt vannak az idegenek, húgra egy méretes barnamacit, aztán uzsgyi, mert én aztán tökös legény vagyok (és még mondta is: „Ha igazán tökösek lennénk, visszamennék és elintéznénk pár rohadékot.”). Én az apja helyében úgy felpofoztam volna, hogy a fogai körmérkőzést játszottak volna a bennmaradásért. Így nem csoda, hogy ujjongtam, mikor látszólag tripodnyami lett. A vicc az egészben, hogy ezután kezdett tetszeni a film… egy bizonyos pontig, de arról majd később. Tehát Robbie lendületből idegtépő, de a kicsi húga, Rachel (Dakota Fanning) sem jobb. Ő is ostoba, de szegény maximum csak tíz éves, meg amúgy is Spongyabobot néz, és a „rendelj kaját” alatt bioétteremből hozatott humuszt (vagy mi a fenét mondott) ért. Mindezek mellett nagyon trendi a szerelése. Szóval ne is várjuk tőle sokat. Azt viszont nem tudom, hogy Spielberg szerint mi a frásznak kell egy kiscsajnak mindig sikítania. Szerencsétlen Lex még okés volt a Jurassic Parkban, hisz legalább a konyhában kicseszett egy raptorral, meg a Parkot is üzembe hozta, tehát volt benne spiritusz a sikoltozás mellett. Rachel viszont mást nem tud, ha csak nem vesszük extra képességnek, hogy képtelen az apjára hallgatni, mindig az ellenkezőjét csinálja annak, amit a helyzethez képest kéne, és állandó jelleggel beszól valami hülyeséget. Kedvencem tőle a „vigyél anyuhoz, anyut akarom” üvöltés, melynél tuti kivágtam volna a kocsiból. No és akkor apuci, azaz Ray Ferrier (Tom Cruise). Tipikus dokkmunkásnak kinéző fickó (múltkor néztem a Discovery-n ilyen dokkmunkákról szóló dokufilmet, és bakker, volt benne vagy hat darukezelő – az egyik ráadásul nő volt –, de egyik sem hasonlított Cruise-ra, se arcilag – szépfiú -, se alkatra). Ray hadilábon áll az idővel, a konyhaasztalon szerel motorblokkot (masszív asztal lehet), ha a kölykei éhesek, ő inkább elmegy aludni, a hűtőben semmi sincs, csak különféle szószok, mert azokkal simán elél egy dokkmunkás. És persze teljesen logikusan gondolkodó típus, hisz a világvége alatt mindenkinek az lenne az első gondolata, hogy átmenjen az ország másik végébe az ex-nejéhez. Fel sem merül Ray-ben, hogy esetleg Boston már ugyanúgy a földdel egyenlő, mint mondjuk Los Angeles, amit a híradós kocsiba mutatott a csaj, vagy New Jersey, amit a szemünk láttára zúztak szét. Mondjuk a film végső képsorai alapján én tévedtem, nem Ray. Viszont minden rossz tulajdonsága ellenére főhősünk a két kölyök mellett már cseppet sem irritált, sőt, sajnáltam szegényt.

Tehát mindezek fényében kijelenthető, hogy Spielberg elképzelése a tipikus amerikai családról az, hogy a két gyerek közül az egyik trendi, a másik utálja a szüleit, akik mellesleg elválltak. Az anyuka hozzáment egy gazdag pasihoz, újra terhes, az apuka meg egy seggfej, aki le se csokizza a kölykeit. Szép…

A harmadik hiba pedig az, hogy Spielberg túlságosan is követte, és nem követte eléggé a Wells novellát. Na hogyan értem ezt? Az utóbbira a precedens a villám-vihar és a tripodok megjelenése. Itt némileg átírták a történetet, hiszen a tripodok a novellában a villámmal érkeztek, a marslakók pedig némiképp korábban azokkal a bizonyos hengerekkel (kapszulákkal a magyar szinkron szerint; a Wells novellában angolul „cylinder” volt a megnevezése, de nem tudom, hogy angolul a filmben megtartották-e ezt a nevet). A moziban pont fordítva történt, a tripodokat évmilliókkal korábban elásták (és eddig senki nem vette észre… újabb feketepont), és a villámokkal érkeztek a pilóták. Nos, én ezt nem írtam volna át, jobb lett volna az eredeti felállás, bár a jelenet hatásossága elveszett volna abban a formában, ahogy láthattuk, viszont a novella megközelítésében is lehetett volna komponálni egy hasonlóan remek jelenetet. A film vége pedig pont az ellenkezője. Azt szerintem át kellett volna írni, ha már átírták a lények földmegszállási tervét is. Az idegenek évmilliók óta készültek a Föld leigázására, tanulmányoztak minket, komplett kolonizációs programjuk volt (vörös fű létrehozása belőlünk, meg a vérünk ivása a novella szerint), de azt elfelejtették megnézni, hogy a helyi kaja, víz és levegő mérgező a számukra. Mintha mi több évnyi Holdkutatás után szkafander nélkül küldtök volna fel Armstrongot és Aldrint. Tehát amit nem kellett volna megváltoztatni, pont azt írták át, amit meg megkellett volna, azt meg jól úgy hagyták. Így a történet végére szegény idegenekről kiderült, hogy ugyanolyan balfékek, mint az előlük menekülő kis család tagjai.

Pedig a filmben volt potenciál, nem is kicsi. Wells novellája ordít a megfilmesítésért, csak nem ebben a formában. Inkább afféle Cloverfield-Függetlenség napja stílusban. Végül is annak indult, csak az a három irdatlan baki, na meg a legvégén a Spielbergi sziruposság nem kellett volna. És ez a negyedik dolog, ami még rányomja a bélyegét a filmre, bár nem oly mértékben, mint a fent ecsetelt három. Már említettem a videofelvételt, amiben Los Angelest szétcincálták a tripodok. Volt egy gyönyörű látkép arról is, hogy Boston is kb. úgy néz ki, és New Jersey-t is elég jól ledarálták. Erre terhes anyuka utcájában csak az út közepén hagyott autók jelzik, hogy a világnak majdnem vége lett. És persze anyuka, és mostohaapuka, meg a nagyszülők is úgy sétálnak ki Ray és Rachel felbukkanásakor a panelből, mint a nagymamám, mikor megérkezünk hozzá a hétvégi kiruccanásra. És ha még ez a tömény marcipán nem lenne elég, naná, hogy megjelenik Robbie, és a(z állítólagos) kinyírásának pillanatában kiosztott nagy piros pontot is feketére satírozza. Igaz, úgy hagytuk ott szegény csávót, hogy mikor eltűnt a dombon túl, két másodperccel később lángoló Hummerek száguldottak elő abból az irányból, tűztenger lobbant, mintha napalmot szórtak volna, és egy tripod is előcammogott. Hogyan élte túl a kölyök? Biztos találkozott a Pteroszauruszok elől menekülő Billy Brennennel (a Jurassic Park III hasonszőrű figurája, de ő nem volt idegesítő, csak furcsán feltámadt).

Na de azt írtam, hogy a film a szinuszgörbére emlékeztet, ám eddig csak a mélyrepülésekről beszéltem. A narráció a film elején és végén ad egyfajta alaphangulatot, amire rágyúrhattak volna még kicsit. A vihar és a tripod megjelenése baromi jó pillanat, pláne házimozin. A fegyvere nagyon dögös, bár csak a hősugár került bele a filmbe, a fekete füst nem. Az a rombolda, amit New Jersey-ben végez az első lépegető, alapvető mozis élmény. Hátborzongató, amikor a lángoló vonat elsüvít a túlélők előtt, vagy mikor a menekülők mögött Rachel kiszúrja a dombokon tornyosuló tripodokat. Hogy a komp megtámadásáról már ne is beszéljek, és az utána jövő látképről. Nem rossza az egyetlen katonai megmozdulás sem, mikor a már többször említett dombon támadják az idegeneket. Na, ilyenből kellett volna több, nem az idegesítő családból. F-18-asok, Apache helikopterek, tankok, Hummerek, katonák, végül minden lángba borul, és előmászik a domb mögül egy dögnagy tripod. És a film végi hercehurca az őrült Harlannal (Tim Robbins) és a keresőszondával, meg az idegenekkel is remek, hát még mikor Ray kimegy a dombra, és meglátja, hogy a földönkívüliek mindent beborítottak az emberi vér felhasználásával készült vörös fűvel (bár itt inkább vörös gizgaz).

A novella egyes jellegzetes elemei is remekül lettek adaptálva a filmbe. A tripodok nagyon coolak, méretük impozáns, hangjuk félelmetes, egy olyan dög, ami ha felém caplatna, hát bizony iszkolnék (pláne, ha közben hamuvá égeti az embereket mellettem). Az idegenek is jól festenek, sikerült rájuk aggatni a novellában leírt apró jellegzetességeket (száj, szem), ráadásul (erre már nem emlékszem, hogy a novellában is így lett volna), az idegenek is háromlábúak, ami különösen tetszett. És még a szállító henger is bekerült, bár nem olyan formában, mint eredetileg.

A film ráadásul a családot leszámítva jól szimulálja az emberek, mint csoportos lények viselkedését katasztrófahelyzetben. Elég csak megnézni a jelenetet, mikor az eszét vesztett tömeg szó szerint szinte széttépi a kocsit és kiszedi a családot, miközben bezsúfolódnak, mit sem törődve a bent rekedt kislánnyal. És mikor végre az egyik állatka fegyverrel megszerzi a kocsit, jól lelövi egy másik állatka azzal a fegyverrel, amivel Ray pár perccel korábban megmentette a családját a lemészárlástól. Ugyanígy hatásos a jelenet, mikor Ray rájön, hogy meg kell szabadulni Harlantól, és azt csak egy módon teheti meg. Az egyetlen jelenetsor, mikor Ray karaktere kiváltképp szimpatikus volt.

Összegezve, a film hol pocsék, hol remek. Az idegeneket szerepeltető jelenetekért megéri megnézni, pláne ha rendelkezünk házimozi rendszerrel, mert azok nagyon jók, hangulatosak. Viszont a történet középpontjában álló család rettenetesen irritáló, ami miatt inkább kerülendő a film. Talán úgy jó megnézni, ahogy én tettem. 2005-ben láttam először, majd most másodszor. Legközelebb majd előveszem 2013-ban. Tipikusan egyszer fogyasztható, szuperlátványos, irritáló karakterekkel elmesélt, még Spielbergtől is túlzásnak számító amerikai sziruphalom, mely próbál hű lenni az alapokat jelentő novellához.

Nem nagy dolog, de engem kicsit meglepett. Tegnap rászántam magam, hogy életemben először rendesen leülök, és az elejétől a végéig megnézem James Cameron Titanic című filmjét. Eddig csak részletekben láttam, mert valahogy nem fűlött hozzá a fogam, hogy végignézzem. Láttam az elejét, a végét, a közepét nagyjából egyszer, a legelejét soha. No, szóval tegnap rávettem magam. Előzetesben pedig olvasgattam a hajóról, az elsüllyedés mikéntjéről, a híresebb túlélőkről és a híresebb halottakról, hogy tudjam, mégis mennyire áll a film közel a valósághoz (eléggé, leszámítva a főszereplők történetét, na meg a kérdéses, nem bizonyított, légből kapott elemeket). Szóval jó néhány órát (délután kettőtől este tízig) elütöttem Titanic továbbképzésből, és este, éjfél tájékán elkezdtem nézni. Tetszett, méghozzá nagyon, pedig korábban nem voltam különösebben elragadtatva tőle, mondhatni, csak a film utolsó egy órája, mikor süllyed a hajó, az tetszett. Ennyit számít, hogy az ember hogyan és miként nézi meg az adott filmet. Persze leginkább még mindig az utolsó egy óra tetszik a legjobban, az zseniális. Zsigertépően hajmeresztő ábrázolása annak, amint a Titanic elsüllyed. Borzongató, ami azon a hajón végbemehetett. De az eleje, a kor ábrázolása, az emberi hülyeség hangsúlyozása, a két szerelmes összehozása, és a végső nagy Happy End elmaradása (a gonoszok nem bűnhődnek meg, a szerelmespár nem lesz örökkön örökké egymásé, sőt, leginkább a „jók” haltak meg). Mindemellett tényleg elég jól követi az eseményeket, minden híresebb túlélő és elhunyt felbukkan, körülbelül úgy, ahogy az életben is viselkedhetett (kivételt képez ez alól az elsőtiszt). A színészek is jók. Leonardo DiCaprio sokakban ellenszenvet kelt, én kifejezetten kedvelem, Kate Winslet pedig nem álmaim asszonya, de rettentő jó színésznő. Talán csak Billy Zane-t hanyagolhatták volna, bár arcberendezése megfelelően unszimpatikussá tette ehhez a szerephez. És a zene meg a látvány mesés (bár utóbbi nyílván kopott az elmúlt 12 év miatt). És még a három órás játékidő sem tűnt hosszúnak (számomra ez egy jó film egyik ismérve).

No, s most jöjjön a sors fintora. Ma reggel olvasom az Origon, hogy meghalt a Titanic utolsó túlélője, Millvina Dean, aki mindössze két hónapos volt a tragédia idején. Pont aznap hunyt el, hogy én fél napot töltök a katasztrófa körülményeivel és részleteivel foglalkozva, majd életemben először végignéztem a filmet. Néha érdekesen hozza össze a dolgokat az élet. Minden estre, nyugodjék békében.

Tegnap volt alkalmam megtekinteni ezt az érdekes koncepcióval bíró vígjátékot. Azért mondom, hogy érdekes, mert ritkán készül film Star Wars rajongókról. Márpedig a Fanboys négy Star Wars fanatikust takar, akik be akarnak törni a Skywalker Ranchra, hogy mintegy hat hónappal korábban láthassák a The Phantom Menace-t. No persze nem csak azért, mert ők ilyen hard fanatikok, hanem azért is, mert egyik barátjuk rákban haldoklik, és már nem fogja megérni a premiert.

Szóval, hőseink Eric (Sam Huntington), Linus (Chris Marquette), Hutch (Dan Fogler) és Windows (Jay Baruchel) nekivág a nagyvilágnak, hogy Új Mexikón, Iowán és Las Vegason át eljussanak George Lucas főhadiszállására. Közben bekeverednek egy meleg motorosok lakta bárba, lezúzzák Kirk és Kahn szobrát, magukra haragítva ezzel jó pár trekkert, prostikat szednek fel, felbőszítve a stricijüket, és még börtönbe is kerülnek. Ja, és persze hozzájuk csapódik Zoe (Kristen Bell) nevű kolleginájuk is, az egyetlen épelméjű a csapatban, és hát neki jutott a l’amour rész biztosítása, természetesen fapadosabb módon, mint a „Szeretlek. Tudom.” elképzelés.

A film igazi erénye egyben átka is, vagyis az, hogy csak és kizárólag a Star Wars rajongók tudják értékelni. Ilyen-olyan formában minden fan magára ismerhet, vagy mert anno ő is vödröt tett a fejére, hogy Darth Vader lehessen, vagy mert fénykardot eszkábált valamiből, esetleg beöltözött jelmezbe, ne adj isten keni vágja a feltett kérdésekre a választ, netalán tűkön ült valamelyik film premierje előtt, és a többi. A film számtalan módon világít rá a rajongók stiklijeire. Ezt viszont az átlag mozinéző nem fogja különösebben viccesnek találni. Nekik lennének az átlagos amcsi poénok, amik úgy undorítóak, feleslegesek és egyáltalán nem viccesek, ahogy vannak, és szerintem ezek még Amerikában sem csaltak senki arcára sem mosolyt (max a nagyon degeneráltak pofázmányára), nemhogy más országokban (na jó, talán német földön még viccesnek találhatják). És itt lett igazán elrontva a film, mert ha ezek kimaradnak, akkor kellemes fricska lenne a Star Wars rajongóknak, így viszont kellemes fricska, amit sajnos itt-ott rettenetesen elcsesztek ócska és undorító motívumokkal, ami eléri, hogy az egyszeri rajongó számára se legyen annyira kellemes a film. Vagy legalábbis nálam elérte.

Viszont, még két erénye van a műnek, mégpedig az utalások tömkelege és a vendégsztárok (sztárok idézőjelben) népes sora. Utalásból van bőven, Star Warsra, Star Trekre, Alienre, Indiana Jonesra, THX-1138-ra, Stargate SG-1-ra, és még számos más filmre. Vendégszerepekben pedig olyan emberek tűnnek fel, mint államügyész bőrében Billy Dee Williams (Lando Calrissian), orvosként Carrie Fisher (Leia hercegnő), a Skywalker Ranch THX őreként Ray Park (Darth Maul), és prostiként Jaime King (a The Clone Warsban Aura Sing hangja). De Star Warson kívüli ismert színészek is felbukkannak, mint a Főnököt játszó Danny Trejo (bármely Robert Rodriguez filmben fellelhető nagyon ronda fickó). Természetesen egy ilyen múviból Kevin Smith sem maradhat ki (alias Néma Bob, nem mellesleg nincs olyan filmje, amiben ne lenne benne masszívan a Star Wars is, lásd: Die Hard 4, Jay és Néma Bob visszavág, Shop Stop I-II). Illetve feltűnik Harry Knowles, az Ain’t it Cool News című honlap tulaja. Na és persze a slusszpoén William Shatner, aki nem mást játszik, mint William Shatnert.

Aztán mindezzel kábé ki is fújt a film. Jobb lett, mint amilyenre számítottam. Star Wars rajongóknak egyszer ajánlott, mert tényleg jól kifiguráznak minket. Az egyszeri mozibajáróknak viszont nem ajánlanám, mert a Star Wars poénokat nem biztos, hogy értékelni fogják, a blőd amcsi humort meg talán még annyira sem, aki pedig mégis vevő az ilyesmire, annak pedig az a rossz hírem, hogy annyi viszont nincs a filmben, hogy az egész alkotást kitöltse. Szóval, egyszer nézős darab, amit igazán talán csak a Star Wars rajongók értékelhetnek, de valószínűleg ők sem fognak sűrűn hozzányúlni. Bár ki tudja, ízlések és ficamok, ugye.

Transformers 2 - Revenge of the Fallen: nagyobb, zúzósabb, hangosabb, látványosabb, coolabb, Megan Fox meg dögösebb.

Find more videos like this on SFport.net

Látjátok, milyen jó motor lesz a filmben?

Húztam, halasztottam, de végül bevállaltam. Sok rosszat hallottam róla, amin nem is csodálkoztam, már az elején sejtettem, hogy nem lesz ebből semmi jó, noha a trailer után volt némi halvány reménysugár. Kb. annyi, mint amennyit a Proxima Centauri sugároz felénk.

Nos, az egyetlen, ami tetszett, az a vizualitás. Az volt az egyetlen, ami Max Payne-s hangulatot árasztott. A díszletek, a színek, a képi hatások kellően nyomasztóak, kissé noiros hangulatúak voltak. Aztán ezzel ki is fújt minden pozitívum. Az ötletet, hogy Max Payne-nek Mark Wahlberget választották, már a kezdet kezdete óta elfuserált döntésnek tartottam, nem is tévedtem. Pocsék Payne lett. Mel Gibbson vagy Clive Owen, ők tökéletes, kézenfekvő választások lettek volna (előbbi mondjuk akkor, ha 2008 helyett 2001-2002-ben készítették volna el a filmet, de talán még 52 évesen is eljátszhatta volna). Gibbson azért, mert a Payback című filmben az általa alakított Porterről mintázták Max Payne figuráját, Owen meg azért, mert a Shoot ‘Em Upban Smith karakterét Max Payne ihlette (nem mellesleg az egész film egy kolosszális Max Payne paródia). Aztán itt van Mona Sax, aki inkább Mona Sucks, mert a dögös kettős játékot űző bosszúálló bérgyilkos hölgyből, aki kétszer is elcsavarta Max fejét, csináltak egy orosz(!)… mitis? Mi is volt ő? MP5-öst hordott retikül helyett, ez eddig stimt. Csúnya orosz akcentusa volt, ez is stimt. Van néhány embere, akik a film elején még vele lógnak, aztán elvesznek a forgatókönyv süllyesztőjében, végképp stimt. És aztán? Mi ő? Ki ő? Semmi sem derül ki róla, csak kellett egy kelekótya spiné a filmbe, akire rá lehet sütni Mona szerepét és (állítólag) dögös, bár Mila Kunis az én ízlésvilágomban inkább rondának számít. Jobb lett volna, ha a testvérét alakító Olga Kurylenko lett volna Mona, és Kunis Natasha. A karaktere ráadásul oly jelentéktelen, hogy a film tökéletesen működne nélküle. De hát ő kellett bele, erőltetik, és mindig a leglehetetlenebb helyzetekben tűnik fel, ezáltal kellemetlenül idegesítővé válik. Aztán még itt van Hank Landry tábornok… akarom mondani, Beau Bridges, mint BB Hensley ex-zsarufőgonosz. Kezdetben ő Max legjobb barátja, de nem kell lángelmének lenni, hogy rájöjjünk: ő a gonosz, aki az utóbbi évek legszánalmasabb mondatait volt kénytelen elmondani. Hogy ez a BB koma benne volt-e a Max Payne játékokban? Nos igen, csak éppen ő sem az volt, aki itt lett. De ugyanez igaz a Ludacris által megformált Jim Bravura hadnagyra is, akit Max bácsi főnökéből lefokoztak belső-elhárító-ellenőrző-Payne-orrára-koppintani-akaró-az-utolsó-pillanatban-mégis-az-oldalára-álló zsaruvá. A szerepében logika nincsen, a megvilágosulása, hogy valójában nem Max fejezte le az ex-társát, majd verte össze önmagát, kamerán kívül történik, mert egyszer kisétál a díszletből, majd mikor újra feltűnik, már mindent tud és az FBI-t is bevonta.

Ja, miről szól a film? Nos, Max feleségét és gyermekét valaki kinyírta. Hősünk emiatt elkeseredett és a döglött akták osztályán keresi a gyilkost, mert ex-társa (kötelező – idegesítő – sablonok egész tárházát hozza magával ez a szcéna) kudarcot vallott. Nyomozás közben felszedi Natasha Saxot, de nem akarja megdugni (pedig a csaj egyértelmű jeleket adott), inkább szélnek ereszti, mire a hölgyet szétdarabolják. Nos, ekkor hozzácsapódik jött-ment Mona Sax, Natasha húga/nővére (eredetileg ikertestvérek, de a filmben erre halvány utalás sincs), plusz kiderül, hogy a gyilkosságok mögött a Valkyr nevű gyógyszer miatt kezdődtek el, amivel katonákat tettek szuperemberré (és egyet őrülté), és ezek a katonák lettek a drog terjesztői, a főnök meg a gyógyszergyár két fejese, melyből az egyik BB, a másik meg egy öreg hölgy, akit talán két percig látni. A végén persze Max beszedi a gyógyszert, így szuperMax lesz, de annyira, hogy mikor közelről hátba lövik dugattyús puskával, állva marad, sőt, az MP-5-ösből belé eresztett sorozat sem lassítja le (persze az ellenség röpköd ám össze-vissza, ha ugyanezekkel a fegyverekkel eltalálják őket). Szóval, Payne fájdalommentesen letarol mindenkit. The End. Ja, vannak benne valkür angyalok (nem vicc), meg Max társát megölik, ezért mindenki Maxot gyanúsítja, szóval a rendőrök is ellene vannak, úgy, hogy… nos nem ragozom, nézzétek meg, aztán rájöttök… de azért előtte vegyetek be egy fájdalomcsillapítót (paynekiller, hogy a játékot nem ismerőknek is leessen a poén)

Nos, Max Payne maradjon meg a játékok világában. Annak kiváló, békés lövöldözés frankó hangulattal, jó sztorival, pöpec karakterekkel. Csak azt nem értem, honnan veszik a bátorságot a filmkészítők, hogy így kifacsarjanak egy alapvetően remek alapokkal rendelkező sztorit. Legalább kérték volna fel Sam Lake-t, aki megírta a játékok nagyszerű történetét. Baromi nehéz lett volna? Meg esetleg jó színészt találni Max szerepére… áááá… nem baj, egyszer majd ráébred Hollywood, hogy nem csak könyvekből és képregényekből, de videó játékokból is lehetne jó feldolgozást csinálni. A végére még hadd írjam a negatívumok listájára a 93 perces játékidőt (hajrá 20th Century Fox!), és a vértelen akciók életérzését (király vagy 20th Century Fox!). Ja, tényleg, akció… akciófilmhez képest ez elég akciótlan, még mezei szemmel is, hát, ha még azt veszem, hogy a címe Max Payne… brrr… na megyek, leöblítem ezt a mesterművet egy kis Screamerssel, arról legalább tudom, hogy jó (bár lehet be kéne próbálnom a második részét? ).