Moon
7 01 2010Túl látványos az Avatar? Túl mozgalmas a Star Trek? Túl együgyű a Transformers 2? Imádtad a 2001: A Space Odyssey-t? Hiányolod a lassú lefolyású, elgondolkodtató, régi vágású sci-fiket? Ha ezek közül a kérdések közül többre is igen a válasz, akkor Duncan Jones rendező alkotása, a Moon a te filmed.
Spoiler esedékes!
A Földet sikeresen szétcsesztük. Elfogyott az energia, megcsappant az étekkészlet, kifogytunk a vízből. Mégis túléltük, hála a Holdnak és az ott található hélium-3-nak. Az egyetlen nehézség, hogy azt ki is kell bányászni. Ezt a terhet a Lunar Industries nevű vállalat vállalta magára, ami a Holdra küldött egy bázist, három gigantikus bányászgépet, valamint egy embert, aki felügyeli az automata kütyüket, s mikor megtelt a raktér, hazaküldi a hélium-3-at. Ez az ember Sam Bell (Sam Rockwell), aki feleségét, Tesst (Dominique McElligott), és nemrég született lányát, Eve-t (Rosie Shaw/Kaya Scodelario) hagyta a Földön a három éves kiruccanás kedvéért. Szerencsére szerződése napokon belül lejár, ami azért is jó, mert a hosszú magány kicsit kikezdte az idegeit. Hiába van ott GERTY, a robot (Kevin Spacey), hiába kapja a kedvesebbnél-kedvesebb üzeneteket feleségétől és lányától, mégis a növényekkel beszélget, és újabban ismeretlen nőket hallucinál. Kényszerképzetei végül balesethez vezetnek. A holdjáróját az egyik rutin hélium-3-begyűjtés alatt nekivezeti az egyik bányagépnek és súlyosan megsérül. Eztán a bázison ébred, de semmire sem emlékszik. GERTY napokig tartja a gyengélkedőn, s mikor kiengedi, nem hagyja, hogy elhagyja a bázist. A rejtélyek egyre sűrűsödnek Sam körül. GERTY élő beszélgetést folytat a Földdel, holott állítólag nem működik az adójuk. A monitorokon néha feltűnik az önarcképe, majd újra eltűnik. Főnökei nem engedik neki megjavítani a meghibásodott bányagépet, helyette inkább mentőcsapatot küldenek. A kérdésekre választ kell találni, ezért Sam csellel kijut a bázisról, majd elmegy a megrongálódott bányagéphez. Ott azonban olyasmit talál, amire álmaiban sem gondolt volna.
A történet itt kezd el igazán bonyolódni. Bár a nagy fordulatot igen korán lelövik – ami szerintem az egyik nagy hibája a filmnek, mindjárt kifejtem, miért –, mégis végig fenn tudja tartani az érdeklődést. Ez főleg a hangulattal és Sam Bell karakterével sikerül. Az előbbi fantasztikus. A rendező olyannyira igyekezett a régi sci-fik, mint az Alien, 2001: Space Odyssey vagy az Outland hangulatát megragadni, hogy a CGI-t szinte teljesen száműzte a filmjéből, helyette többnyire felépített díszleteket és modelleket használt. Ez, kombinálva a film lassú tempójával, a Hold szürke és fekete képével, az állomás sterilitásával és a Clint Mansell által komponált sejtelmes zenével, na meg a 2001-re történő utalásokkal, nagyon ütős kis hangulatot hoz össze.
Sam Bell pedig viszi a hátán a filmet, ami már csak azért is díjazandó, mert ő az egyetlen tényleges szereplő (képzeljétek, mi lett volna, ha a karakter pocsék). Sam Rockwell remek választás volt a szerepre, nagyszerűen hozza Sam különböző aspektusait, érdekessé téve a figurát. Mellette persze hatalmas szerep jut GERTY-nek is, Sam egyetlen társának. Na, ez a robot nyugodtan odaállhatna a hőskorban élt társaihoz, mint Anya és HAL-9000. Sikerült egy újabb emlékezetes MI-t kreálni. A kis robot a mennyezetről lóg alá, síneken közlekedik, és van egy külön karja, amivel aktívabb lehet, mint elődei. Ám mindez mit sem érne, ha nem lenne rajta egy kis képernyő, amin különféle smiley-k jelennek meg a hangulatától függően. A koronát GERTY-ra végül Kevin Spacey negédes hangja teszi föl.
Na de, ami miatt mégsem tudott igazán megragadni a film, az a fent említett korai poéngyilkosság, ami kiegyensúlyozatlanná tesz. Nem csak azért, mert a fordulatot hamar – a film első harmadában – felfedik, hanem azért is, mert már az első tizenöt perc után rájöhet az, aki kicsit is odafigyel. Innentől kezdve pedig a történet némiképpen érdektelenné válik, egyedül Bell karaktere az, ami fenntartja az ember kíváncsiságát, de sajnos egy bizonyos ponton túl már az sem kérdéses. Ez a kiszámíthatóság pedig unalmassá teszi a művet. Mert nem lenne ez baj egy pörgős filmnél, ám a Moon távolról sem az. Márpedig, ha egy film lassú lefolyású, akkor ott a karakter mellett a történet rejtélyei szolgáltatják a motivációt a folytatásra, a figyelem fenntartására. Képzeljük csak el, milyen lett volna a Space Odyssey, ha már a film első felében rájövünk, mi célt szolgál a téglalap, és Bowman első felbukkanása után nem sokkal rájövünk, mi lesz vele a film végén. A Moonnal körülbelül ez a helyzet, a történet hamar mellékessé válik, és a karakter sem tart ki a végéig, bár szerencsére azért éppen elég ideig, hogy ne félúton akarjuk befejezni a filmet.
Ennek ellenére a Moont mégis csak ajánlani tudom a klasszikus sci-fi kedvelőinek. Egy olyan korban, amiben már nem dívik a lassú lefolyású, egy emberre, egy helyszínre épített sztori, kifejezetten üde színfolt, mely kellemesen nosztalgikus. De a Transformersen nevelkedettek is nyugodtan megtekinthetik, ha másért nem, hát azért, hogy lássák, régen ilyenek is voltak.
A Moon az én filmem
Olvastam a kritikádat, azután jött meg a kedvem a filmhez
[…] A Földet szétcsesztük (milyen érdekes, hogy mostanában egyre több sci-fi kiindulópontja ez: Moon, Avatar, Pandorum). Úgy elszaporodtunk rajta, mint a nyulak, s az eredmény körülbelül az is, amit a nyulak túlszaporodása jelenteni szokott. Kifogytunk a kajából, vízből, energiaforrásból. De mázlink van! 2153-ban rálelünk egy a Földre nagymértékben hasonlító bolygóra, a Tanisra. 2174-ben, mikor az élelemért és vízért folyó küzdelmek már mindennaposak, a Föld pusztulása előtt útjára indul az Elysium nevű gigantikus űrhajó, hogy 60000 telepest vigyen át a Tanisra. Az út 123 évig tart, ezért a fedélzeten lévőket hibernálva tartják. Az út alatt azonban nem árt, ha valaki figyel a hajóra, ezért a legénységéből három ember midig felébred egy két évig tartó műszak idejére. Jelenleg az ötödik csapatra vár a feladat, ám elődeik nem ébresztik őket. Bower tizedest (Ben Foster) végül a számítógép kelti életre, majd őt követi Payton hadnagy (Dennis Quaid) is. A műszak harmadik tagja, Cooper azonban eltűnt, ráadásul a szállásrészlegük mindkét ajtaja le van zárva. Az áram ingadozik, a gépek nem működnek, ráadásul, ha még ez nem lenne elég, semmire sem emlékeznek. A hosszan tartó hibernáció ugyanis ideiglenes amnéziával jár. Bower és Payton csak a részletekre emlékeznek, így nekilátnak, hogy rájöjjenek, hová lett társuk, miért nem ébresztette fel őket a negyedik műszak, miért vannak bezárva, s ha már így belelendültek, a hajót sem ártana rendbe hozni, mielőtt teljesen kipurcan. Bower kijut a szellőzőkön keresztül, ám az ajtón túl semmi barátságos nem fogadja. Szembe kell néznie a ténnyel: az Elysiumon hemzsegnek az emberevő idegenek. Az utasok javát már felfalták, akit pedig addig megúszta, az vagy még mindig hibernálva van, vagy szakadt, koszos magányos farkasként a túlélésért küzd. Szerencsére Bower három alak képében segítőkre lel: Nadia (Antje Traue) az Elysium kutatótisztjei közé tartozott; Manh (Cung Le), az egyszerű farmer egy szót sem tud angolul, de piszok jól harcol; Leland (Eddie Rouse) pedig régóta ébren van, így szinte mindent tud a hajó katasztrófájáról. A négyes összefog, hogy átverekedjék magukat a reaktorig, ahol Bower életet lehelhet a haldokló Elysiumba. Nem könnyű feladat, mert a rémek fészke is a reaktornál van. De Payton helyzete sem jobb. Miután megszakad az összeköttetése Bowerrel, a szellőzőben rálel Gallo tizedesre (Cam Gigandet) a második műszakból, aki állítólag lemészárolta a társait, mert azokon eluralkodott a Pandorum nevű pszichológiai betegség. A probléma az, hogy a Pandorum Boweren és Pytonon is jelentkezni látszik, és lassan már nem tudják, mi valóság, s mi a képzeletük szüleménye. […]
A Moon tényleg jó film, én is ajánlom mindenkinek. A “poént” meg már a trailer lelövi, így amúgy sem nyújtott nagy meglepetést. Ha egy picit rövidebb lett volna, az tényleg jót tett volna neki, pl. a Primer a maga rövidségével jó példa.