LIGHTSPEED

Eddig nem volt lehetőségem Anthony Sheenard könyvet olvasni – egyebek mellett… –, így mikor lehetőségem nyílt rá, azonnal lecsapta erre a műre. És jól belenyúltam, vagy inkább mellé? Nem tudom, melyik a helyes válasz, mert a könyv egy része tetszett, a másik része nem, sőt, egyszer a sarokba is állítottam. Na de ne szaladjunk a dolgok elé, essünk neki az elején.

A könyv borítója abszolúte melléfogás, mert bár a kép nagyon szép, tetszik is, de lelki szemeim előtt egyből egy Mátrix szerű sci-fi képe jelent meg, holott tudtam, hogy nem az, már csak a fülszöveg miatt is. Sebaj, kevés könyv van, aminél azt mondom, hogy eltalálták a borítót. De legalább Budapest ott van a háttérben, ami azért díjazható, mert ott játszódik.

És ez a novellák legjobb része, hogy kis országunk „kis” fővárosában zajlanak az események, ami egész jó hangulatot kölcsönöz a kötetnek. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem vagyok pesti lakos, és nem is rajongok különösebben fővárosunkért, de akkor is, mégis csak könnyebb így beleélnem magam, mintha New Yorkban, Moszkvába, esetleg Párizsban játszódna. Ez a beleélés pedig fokozódott, mikor általam is ismert helyszínek tűntek fel, vagy éppen Veszprémre történt utalás.

Szóval ez nagyon bejött. Budapest amúgy maga a fő összekötő elem a történetben, azon kívül csak a szereplők kapcsolják egymáshoz a novellákat, néha igen lazán, néha meglepően szorosan. Nézzük is meg ezt a tizennégy novellát kicsit közelebbről.

A név nélküli szomszéd a kezdő mű, főhősünk, Sándor, az író ebben költözik be új albérletébe, és itt ismerkedhetünk meg a később fontosabbá váló szereplőkkel is, mint a főbérlő, a postás, vagy a szomszéd futárja. Plusz van egy „halhatatlan”, idegesítő és kifejezetten rejtélyes szomszéd. Remek felütés, jó játék, pocsék végjáték. A végkifejlettel úgy vagyok, mint a műben az író: hülyeség. Évmilliárdok múlva bekövetkező univerzális kataklizmát akar megelőzni egy csapatnyi furcsa figura néhány hőtermelő és/vagy elnyelő kütyüvel? Már belegondolni is abszurd, hiszen mi pár ember az évmilliárdokhoz és az univerzumhoz képest? Mint egy hangya a Tejútrendszerhez képest. Pedig milyen jó volt az öreg körüli rejtély, Sándor nyomozása, ám végül a csattanó elmaradt, vagyis inkább nem csattant, hanem hervasztott.

Az ezt követő Az aranyat izzadó fiú is egy érdekes eset, szerintem a kötet legrosszabb novellája. Jó és izgalmas végig, csak az alapkoncepción megbicsaklik. Gyerekeket rabolnak el iskolákból, hogy aranytermelőkké tegyék őket. Ja, hogyne… Ezt tetézi a főszereplő, vagyis maga a magyar John McClane, a BRFK hősi hőse, aki nem hív erősítést, csak ha már nagyon muszáj, csuklóból fejbe lövi az ellent és Jackie Chant is képes lenne lerúgni. Oké, az egész kötet sci-fi-fantasy, de azért ha már Budapest a színhely, és annak mindennapi lakói, akkor a rendőrök se menjenek át szuperhősbe. Vagy ha mégis, a következő feltűnésekor panaszkodjon, hogy a motoros – akitől elkobozta járművét – és az emberjogi mozgalmak feljelentették, a főkapitány felfüggesztette, a média pedig közellenséggé tette. Na, az hiteles lenne.

A harmadik novella, a Cipőbolt a körúttól balra már jobban bejött, mint az előző kettő, főleg mesei könnyedsége miatt. Humoros kis történet Dorothy cipellőiről és a társául szegődő hétmérföldes csizmáról. A könnyedséget végig megőrzi, a végső poén is jó, és később a csizmával még egy kis vicc lett, mikor kiderült, ki is a fiú, aki felhúzta.

Aztán jött az Egy cég telefonnal. Ez a történet jó lett volna, ha nincs a vége. Okosan felépített sztori, és mikor lehull a titokról a lepel, az üt. Csak ott abba kellett volna hagyni, mert aztán jön főhősünk, akin valahogy nem hatott a machinálás, és jól elront mindent. Nem utoljára…

Angyalok az éjszakában, na, ez az első novella, ami maradéktalanul elnyerte a tetszésemet. Itt minden a helyén volt. Jó felvezetés, amit bár elsőre untam, de végül beláttam, hogy ezt így kellett megírni; remekül megfogott karakterek (mondjuk azokkal amúgy sem volt sok bajom, kivéve McClane-nel), pompás hangulat (ki nem járt még vonaton/buszon/villamoson úgy, hogy fültanúja volt egy veszekedésnek?), és a végén egy frankó csattanó. Ez tetszett a legjobban mindegyik írás közül, pedig az elején tényleg úgy indult, hogy végig sem olvasom.

A Halál árnyékában megint egy jól sikerült darab, pedig nem sok mindenről szól, ám arról nagyon jól mesél. Lényegében író urunk ül a metrón és leül mellé a Halál cseverészni. Pazar! És végig képes átadni a könyv azt az érzést, amit talán mi is éreznénk, ha a Halál mellénk csüccsenne le. Feszült, mégis ironikusan humoros. Egy szóval jó kis írás.

Egy napló, kilenc arckép címen került a szemem elé az egyik legjobban felépített novella, melynek fő erénye, hogy jól elrejtett utalásokkal vezeti rá a napló olvasóját és minket is a végső megoldásra, a napló szereplőinek titkára. Így aki éber, az már korán rájöhet, hogy a turpisság nem a naplóban, hanem a szereplőiben – és annak olvasójában – van. Ennek köszönhetően bár a novella nem túl eseménydús, végig fenntartja az érdeklődést, s úgy sarkall minket a tovaolvasásra, mint a napló az új tulajdonosát.

A következő novella, az Adni öröm, kapni jó érdekes helyzetbe került Sándornak (ez alatt értem a kötet szereplőjét és a valódit is). Maga a novella tetszett, bár ebben is feltűnik McLane, ezúttal azért annyira nem akciósztár. A végkifejlet is jó volt, érdekes a technológia és a mágia összevetése (ámbár a budapesti raktárházak alatt koldus androidokat gyártó kínaiak elképzelése kissé ökörségnek tűnik, a novellában azért működik… de a róka tényleg túlzás…). Szóval minden klappolt. Akkor hol a probléma? Egy novellával odébb, Az élet köreiben, ahol fiktív és valós író egyszerre teszi semmissé mindazt, ami ebben történt, egyúttal nyírja ki az egész könyvet. Hogy miért? Na, azt mindjárt elárulom.

Következett a Halálodig halálomig. Szomorú történet a zöldszemű szörnyről, arról, mivé válik, ha a technológiával még meg is erősítjük. Kissé lehangoló ugyan, de jó kis novella.

És akkor most Az élet körei… Maga a sztori jó, főleg, mert itt több korábbi novella szála is révbe ér, lehullik a lepel a főbérlő titkáról is. Van benne klassz nyomozgatás, újra jön McClane, de itt már elhiszem, hogy a BRFK egyik sima nyomozója… Szóval, maga a novella jó. A baj azzal van, hogy egy nyúlfarknyi párbeszédben az író semmissé teszi az Adni öröm, kapni jó történetét, ráadásul kiderül, hogy itt-ott megmásítja a sztorit. Innentől annyi a beleélésnek, az összes novella hitelét vesztette. Addig az ember úgy volt vele, hogy oké, az író ír egy íróról, aki leírja, mi történt vele a nyáron, mikor új helyre költözött. A párbeszéédtől kezdve viszont a helyzet inkább úgy áll, hogy az író ír egy íróról, aki akár mindazt, amit addig írt, narkótól elkábultan képzelhette is. A láthatatlan város megszűnt, helyére jött egy író fantáziájában született író fantáziavárosa. Ez annyira kizökkentett, hogy két napra félre tettem a könyvet, és más esetben talán örökre a polcon végezte volna.

Ám végül mégis folytattam, megpróbálva elfelejteni azt a beszélgetést. Így hát jött a Rendező elme. Hál’ istennek, az állatokkal beszélő zárkózott fiú és a vallásos áhítatú leányzó szerelmének sztorija segítette a feledést, legalábbis a végéig. De nem, ezúttal nem rontott el semmit a vége, teljesen jó volt, csak olyan szomorúan zárul a történet, hogy szegény könyv megint majdnem sarokba került.

Szerencsére a Szépasszonyok visszahozta az életkedvem, meg a műbe vetett hitem egy részét is. Erotikával töltött történet gonosz boszikról és jóságos tündérekről, hát kell ennél több? Ha igen, akkor van még benne egy kis akció, és némi kulináris vonal is, szigorúan jó borok és üdítő koktélok frontján (a borokat amúgy is szép számmal vonultatja fel a könyv).

Az utolsó előtti történet A másik oldal, mely ugyan tetszett, de túl sok mindent nem tudtam kezdeni vele. Nem igazán látom értelmét, ha csak azt nem, hogy kellett valami horroros is a kötetbe, annak viszont eléggé gyenge. Jól van megírva, érdekes, de mégis olyan semmilyen. Nincs fokozás, nincs feszültség, se csattanó, csak úgy van.

Az utolsó novella szerencsére megint jól sikerült, ez pedig az Elveszve a hegy alatt. Bár a végkifejlett erősen sejthető, és talán kicsit túl sok unalmas kört tesznek meg hőseink abban a bizonyos barlangban, szerencsére éppen elég érdekességet vonultat fel a novella ahhoz, hogy elterelje gondolatainkat eme két negatívumról. Egyetlen igazi bajom talán az, hogy nem lett eléggé kiélezve a helyzet a fizikus pacákkal, sőt, majdnem teljesen ki lett kerülve a benne rejlő lehetőségek. Pedig érdekes lett volna egy hosszabb beszélgetés a tündér lányok, a beszélő fejszobrokat gyártó öreg, a varázsvilágot könnyen befogadó író és a földhözragadt fizikus között. Sajnos ez csak érintőleges lett, s a novella végül is nem erre volt kihegyezve, így ez megbocsátható.

No, ezek lennének a novellák röviden. Mindegyik más és más, különböző szemszögökből, különböző módon elmesélve. Amivel sikerült megfognia a kötetnek maga a helyszín, valamint azok a laza szálak, amik összekötik a novellákat. Sajnos egy ponton nagyon el lett rontva, ez nagy baja, de hát ízlések és pofonok ugye… Minden esetre nem biztos, hogy nekem pont ezzel a könyvvel kellett volna megismerkednem a szerző munkásságával. Mindegy, a következő remélhetőleg jobb lesz.