Csalóka látszat
Pár napja unalmamban kis ujjgyakorlatként írtam egy rövid szösszenetet egy bosziról, meg a lincselni vágyó tömegről.
—————————————
Médea kilesett roskatag kunyhója mocsokfoltos ablakán. Ösztönei már azelőtt megsúgták a bajt, hogy az a feldühödött csőcselék képében előbukkant volna a rengetegből. A csontjaiban érezte, már hajnal előtt. Bár az esti veszekedés után akkor is megszimatolta volna a közelgő bajt, ha az ösztönei nem súgtak volna neki,
Göcsörtös ujjaival kitárta az ablakot és beengedte a hűvös, nyirkos levegőt. A nap egybefüggő szürke felhőfátyol mögé rejtőzött, mintha nem akarna szemtanúja lenni a közelgő lincselésnek. A nedves föld felett vékony ködréteg gomolygott, a hideg északi szél pedig baljósan rezegtette a kunyhót körbevevő öreg tölgyek megsárgult leveleit. Egy ilyen reggelen semmi jó nem történhet, gondolta, s nem tévedett.
A felhőkön nagy nehezen áttörő első sugarakkal már látta a közeledő tömeg jelét. A távolban állatok rikoltottak ijedten, megrémült madárrajok röppentek fel a sűrűből. Valami vagy valaki, de még inkább valakik úgy csörtettek át a rengetegen, mintha az övék lenne az egész. Az állatok persze nem méltányolták ezt, és inkább menekültek a feldühödött tömeg elől. Talán Médeának is azt kéne tennie.
Már látta lelki szemei előtt a vasvillákkal, kapákkal, kaszákkal felfegyverzett fáklyás menetet. Szemükben sötét gyűlölet süt, ajkukról fröcsögnek az átkok, szitkok, az egymást hergelő gyilkos buzdítások. Médea nem először látott ilyet. Ha valami szokatlan történt a közeli faluban, a tudatlan parasztok mindig az ő háza előtt kopogtattak boszorkányságot kiáltozva. Ha nem lenne az előljáró, akit Médea szerencséjére meg lehetett győzni érvekkel, már rég elégették volna egy takarosan megrakott máglyán.
– Ó, ez a szeretetreméltó nép – dünnyögte horgas orra alatt, mikor a csőcselék megjelent a rengeteg szélén. Médea végignézett a kaszákon, kapákon és vasvillákon, az asszonyok kezében lengedező fáklyákon. Semmi szokatlan.
Tekintete ezután az előljárót kereste. Ha ő is köztük van, nincs oka menekülni. Ha nem találja meg, irány a hátsó ajtó, amely egyenesen a sűrűre nyílik. Öreg volt ugyan, fürgeségről már rég nem álmodott, de jobban ismerte a rengeteget, mint a falu lakossága együttvéve, így nem esett volna nehezére pillanatok alatt eltűnni előlük.
Szeme megakadt egy botra támaszkodó, görnyedt vénségen, aki úgy simogatta hosszú, hófehér szakállát, mintha valami házikedvenc lenne. Hosszú kabátja ízléstelenül csicsás volt, és olyan nagy, hogy még egyszer belefért volna. Ám a tradíció megkövetelte, hogy az előljáró hivatalos ügyekben mindig a hivatali kabátot viselje, ami hosszú évek óta öröklődött a falu egyik vezetőjéről a másikra.
– Ezúttal sem kell menekülnünk, aranyom – mondta megkönnyebbülten Médea az ablakpárkányra ugró éjfekete macskának. – Bízz mindent rám, és meglásd, egy-kettőre hazakullog ez a gyülevész népség.
A macska vékony hangon rányávogott, mintha csak egyetértését akarná kifejezni, majd leült az ablakkal szemben. Fejét forgatva figyelte a lassan, óvatosan a kunyhó felé kullogó embertömeget. A falu talán összes férfija és asszonya eljött. Boszorkányt kiáltottak, a ház felgyújtását követelték, ám egyik sem vette a bátorságot, hogy odasiessen a faviskóhoz, és tényleg meggyújtsa. Pedig nem lett volna nehéz, hisz alig pár lépés választotta el őket a rozoga háztól. Akár be is dobhattak volna egy fáklyát az ablakon, ám ehhez sem fűlött a foguk.
Médea halványan elmosolyodott, kivillanta egyetlen megmaradt fogát. Meg akarták ölni, mert boszorkánynak hitték, de közben féltek attól, hogy tényleg az, és közeledésükre rájuk támad. Hitvány banda.
Végigsimított macskája selymes szőrén, majd az ajtóhoz lépett és kinyitotta.
– Üdv néktek, jóakaróim – köszöntötte a gyülekezetet szélesre tárt karokkal, mintha csak át akarná ölelni őket. A tömeg elnémult.
– Üdv néked, Médea – csoszogott előre az előljáró egészen a rozoga teraszig.
– Megkérdezném, minek köszönhetem e tisztes gyülekezetet a tornácom előtt ily korai órákban, de van egy sanda gyanúm – Médea leplezetlen megvetéssel pislantott a tömegre.
– Kérlek, bocsásd meg nem várt látogatásunk – szabadkozott az előljáró reszelős hangon. – Ám felmerült néhány súlyos vád, amiket szeretnék tisztázni.
Médea nem tudta nem észrevenni az előljáró arcán átsuhanó unott kifejezést. Megértette, hiszen nem először zajlott le ez a beszélgetés. Tulajdonképpen az előljáró rég tudta, hogy Médea nem boszorkány, csak egy hóbortos öregasszony, aki múltja miatt menekült a hegyvidéki városból az erdő közepére, még ifjú kora idején.
Médea emlékezett arra a fiatal, szokatlanul művelt férfira, aki magát kihúzva lépett egy ehhez hasonló tömeg elé, és zavarta el őket ékesszólásával. Azóta az a férfi megöregedett, előljáró lett, ám az eszét azóta sem vesztette el.
– Már egész megszoktam – csóválta a fejét szomorúan Médea. – Ezúttal ki változott át s mivé.
– Nos, átalakulás ezúttal nem történt – kuncogott az előljáró. – De van néhány cifra eset – a tömeg felé fordult és intett. – Manfréd kérlek, gyere ide.
A tömegből előlépett egy szikár, bozontos hajú fickó, és félénken az előljáró mellé kullogott. A szesz szag azonnal megcsapta Médea orrát.
– Manfréd barátunk azzal a panasszal járult elém, hogy mikor nem volt hajlandó olcsó pénzért termést adni, te megátkoztad a földjét, s az emiatt pusztulásnak indult – magyarázta az előljáró hangjában csipetnyi hitetlenkedéssel, majd rosszallóan végigmérte az enyhén imbolygó Manfrédot. – Így volt?
– Úgy biza ’a mondom – bólintott Manfréd, homályos tekintetét Médeára szegezve. – Alig pár hete vót, vagy tán hónapja, hogy ez az ’reg asszony odagyütt hozzám, és azt szóta, hogy vagy óccsó pénzé’ adom neki a k’umplit, vagy rontást szór a fődemre.
Szavaira a tömeg fellelkesült, boszorkányságot és máglyahalált kántált. Az előljáró feléjük fordult, intett egyet, mint egy karmester, mire a tömeg engedelmes zenekar módjára elhallgatott.
– Azóta a fődemen minden rohad – folytatta Manfréd a beszámolót. – A k’umpli, a… – elgondolkodott, valószínűleg azon, terem-e még valami a földjén. – Minden.
– Köszönjük – bólintott az előljáró, majd Médea felé fordult. – Nos, mi a feleleted a vádra, kedvesem?
– Nem kell ahhoz rontás, hogy az a föld elrohadjon, elég, ha a gazdája rálehel a terményre – válaszolt Médea, miközben tanakodva fürkészte Manfrédot.
A tömeg felhördült, de az előljáró újra csendre intette őket.
– Kikérem magamnak – csattant fel Manfréd, fenyegetően előre lépett, és majdnem orra bukott. Médea nagyot sóhajtott.
– Mit kérsz ki magadnak? Nem kellenek mágikus képességek, bárki e tömegből megmondja, hogy most is felöntöttél a garatra, pedig a nap csak nemrég kelt fel. Aki ilyen korán kezdi az ivászatot, az biztos nem jár a földjére dolgozni. Vagy ha mégis, a déli nap úgy kupán vágja, hogy menten összezuhan és magához sem tér estig. – Médea végignézett a tömegen. Tekintete megállapodott egy köpcös, sörhasú, kopaszodó férfin. – Pamfil lehet a megmondója, napjaid hányad részét töltöd nála.
A tömeg egyszerre fordult a falu kocsmárosa felé, aki zavartan babrált a derekára kötött törlőruhával. Kerülte a kíváncsi tekinteteket, inkább a földet fürkészte, vagy a távoli hegyeket méregette, mintha látna ott valamit.
– Nos, Pamfil? – sürgette az előljáró.
– Hát igen… – köszörülte a torkát a kocsmáros. – Az utóbbi időben az estéket jószerivel mindig nálam tölti, míg ki nem penderítem. És nappal is sűrűn feltűnik… De van, amikor csak napnyugta után.
– Gondolom akkor sem éppen színjózan – szúrta közbe Médea.
Pamfil bocsánatkérően pillantott Manfrédra, majd megrázta a fejét.
– Hát azt éppen nem mondanám.
– Azt hiszem, ezt tisztáztuk. – Az előljáró megrovóan Manfrédra meredt. – A te földedet csak egyetlen átok sújtja. Az, hogy te vagy a gazdája. Erről pedig Médea csak akkor tehet, ha ő adta el neked.
Manfréd szólni akart, de az előljáró feltartotta a botját és a tömegre mutatott vele. Szónak itt már nincs helye, az előljáró döntésével senki sem szálhatott vitába. Manfréd visszatámolygott a tömegbe. Senki sem szólt hozzá, csak szánakozó pillantásokat vetettek felé.
– Ada kedvesem, jer ide panaszoddal – intette a botjával az előljáró, mire a gyülekezetből előlibbent egy cifra ruhát viselő asszonyság. Nem volt már fiatal, bár Médeánál fiatalabb, mégis úgy mozgott, mintha még mindig hajadon leány lenne.
– A férjuramról lenne szó – kezdte olyan arcot vágva, mintha valami bűzt érezne. Ám az egyetlen szag, amitől kónuszba csavarodhatott az emberek feje, az belőle áradt. Akármilyen pacsulit is használt, túl sokat öntött belőle magára. Talán az egész szépítkező szekrény rászakadt.
– Mondd, kérlek – sürgette az előljáró az orrát dörgölve.
– Ez a… banya, megbabonázta és elcsábította.
Szavai hallatán Médea szeme elkerekedett, az előljáró alig tudta elnyomni nevetését, míg a tömegen halk kacagáshullám suhant át. Még a fák levelei is hangosabban, Médea vélekedése szerint vidámabban kezdtek zizegni.
– Pedig így van, ha mondom! – rikoltotta Ada felháborodottan. – S nem csak elcsábította! Azóta hitvesem képtelen… Tudják – a tömeg halk kacagása hangos röhögéssé változott. Ha Ada férje itt is volt, mostanra már biztos a távozás mezejére lépett.
– Hízelgő nekem – kezdte Médea, miután sikerült elnyomnia nevetési ingerét –, ha, őszintén mondom, jóképű férjed kívánatosnak tart, de ismerve fiatal lányok utáni bolondulását, kételkednem kell szavaidban.
– Valljuk meg, ennek én is kevés esélyét látom – fűzte hozzá a magáét az előljáró erőltetett komolysággal.
– Természetesen nem ebben a vén csoroszlya külsőben csábította el – mondta úgy, mintha ez magától értetődő lenne. – Egy gyönyörű, vörös hajú nő alakját öltötte magára, kinek lenge ruhája volt és igéző kék szemei.
– Tán láttad? – kérdezte érdeklődve Médea.
– Láttam a nőt távozni a házunkból, s mikor kérdőre vontam férjem, ő mondta, hogy ez a boszorkány volt az.
A tömeg röhögése betöltötte az egész tisztást. Médea sem tudta tovább türtőztetni magát, és az előljáró is megizzadt az inger legyűrésével.
– Nos, kedves Ada – kezdte az öregúr –, ha csak te magad nem voltál tanúja annak, hogy Médea asszonyság képes a megfiatalodásra, akkor inkább az a valószínű, hogy újfent rajtakaptad a hűség erényével nem felvértezett férjed, mire ő így próbálta menteni magát.
– Nem, hogy fiatal nem vagyok, még a szemem sem kék – tett hozzá Médea. – A hajam pedig sosem volt vörös, inkább barna, ha emlékszel még kislány korodból.
Ada tiltakozni akart, ám az előljáró megelőzte.
– Egy asszonyától félő gyáva férfi hűtlensége miatti hazugság nyomán nem fogunk senkit sem máglyahalálra ítélni. Ebben nincs semmi boszorkányság, kedvesem, a férjed egyszerűen… szoknyabolond, de a te szoknyádért már nem bolondul.
Azzal őt is a helyére küldte.
– Van még ilyen szórakoztató története ennek a díszes társaságnak? – kuncogott Médea jóízűen.
– Egy még akad, egyúttal ez a legkomolyabb – az előljáró hangja ezúttal meglepően komoly volt. – Ámon, gyere ide, kérlek.
Egy jóvágású, átható tekintetű dalija lépett elő a tömegből, és határozott léptekkel csatlakozott az öreg pároshoz. Médea azonnal felismerte a jól öltözött fiatalembert. A falu orvosa volt.
– Az én panaszom a következő lenne – kezdte azonnal. – Néhány napja súlyos beteg érkezett hozzám, egy kisfiú, a neve Ince, tán hallottál róla magad is – kérdőn Médeára meredt, aki határozottan bólintott. Ámon folytatta. – E kisfiún, anyja szívszorítóan kétségbeesett rimánkodásai ellenére én nem tudtam segíteni. Legjobb tudásom is kevés volt a kór gyógyításához. Ám a minap a fiút teljesen egészségesen láttam játszani a többi gyerekkel, holott már halottnak kellett volna lennie.
A csoda hallatán a tömeg duruzsolni kezdett. Az előljáró érdeklődve pillantott hol Médeára, hogy Ámonra. A szél is megélénkült, mintha csak nyomatékot akarna adni a furcsa beszámolónak.
– Mikor megkérdeztem az édesanyját – folytatta a doktor –, mégis miféle csoda gyógyította fel a fiát, ő azt mondta, a te varázsod. – A tömeg meghökkenve felzúdult. – Nem mondom, hogy ez rossz dolog – szólt a gyülekezethez –, hisz egy gyermek felgyógyítása semmiképpen sem lehet az. Ám aggasztónak találom, ha valaki gyógyíthatatlan betegséget gyógyítani képes, mert felmerül bennem, nem-e ő teremtette azt, hogy legyűrésével jobb fényben tűnjön fel.
Médea a gyanakvó tekintet láttán csalódottan sóhajtott. Ennyi tudás és ilyen korlátoltság, jellemző.
– Körmönfont vád egy a tudománytól megrészegült és elvakult férfi szájából. Nyitottabbnak kéne lenned a világ csodáira, s kevésbé kéne mindent tudónak vélned imádott professzoraidat – a háza felé indult. Intett a két férfinak, hogy kövessék.
A tömegből rosszalló mordulások hallatszottak, de az előljáró és Ámon zokszó nélkül belépett a roskatag kunyhóba.
Médea a bejárattal szemben egy faládában kutakodott, közben folyamatosan magyarázott.
– A tudomány embereként remélem tisztában vagy vele, hogy a gyógyszerek növényekből készülnek.
– Igen – bólintott Ámon, miközben leguggolt megcirógatni a lábához dörgölőző fekete macskát, aki hálásan nyalogatni kezdte a kezét.
Médea kivett egy vaskos könyvet a ládából. Letette a szoba közepén álló asztalra, majd rosszalló pillantást vetett a macskájára.
– Cinnia, hát szabad ezt? – rivallt rá anyáskodóan. – Hagyd békén a jó doktort.
– Semmi baj – mondta Ámon a kezét törölgetve, ám Médea úgy nézett rá, mint aki nem érti, miről beszél. – Nem félek bemocskolni a kezem – próbálta megmagyarázni Ámon.
Médea megvonta a vállát.
– Ez a macska egésznap kint kujtorog a rengetegben. A szájában kórságok egész tárháza lehet, de hát ezt épp önnek magyarázzam?
Ámon elmosolyodott az öregasszony aggódását halván. Még egy utolsót simított a hálásan doromboló állat hátán, majd Médea mellé lépett.
– Ez mi? – érdeklődött kíváncsian. A könyv vastag volt, vastagabb, mint a saját orvosi kódexei. Azoknál viszont sokkal elnyűttebb, puritánabb. Látszott rajta, hogy nem a kolostorok papjainak ékes írásával sokszorosították. Inkább hányaveti naplónak tűnt. Egy kódex méretű naplónak.
– Idekint az erdőben egy magamfajta leginkább azzal ütheti el az idejét, hogy megpróbálja megismerni az erdőt. Sok könyvem van – mutatott körbe, s valóban, a falak mentén roskadoztak a polcok a vaskos kötetektől. – Növényekről, betegségekről is. Mindet elolvastam, némelyiket többször is, és az évek folyamán számos növényt, kórságot megismertem. Tudom melyik virág hogyan hat, szóval elmondhatom magamról, hogy konyítok a gyógyászathoz, alkímiához.
Felcsapta a könyvet, végiglapozott néhány tucat oldalon. Mindegyiknél tasakok, szárított levelek, olykor kilapított bogarak lapultak, annál is, amelyiknél végül megállapodott. Felvette a tasakot, és tartalmát nyitott tenyerére szórta.
– E virág gyógyítja azt a lázat, ami a kis Ince testét is égette – tolta a virágreszeléket Ámon arcába. – A városok professzorai nem ismerik. Igen ritka, nekem is csak ennyit sikerült összegyűjteni az évek során. Én ezt most neked adom – visszaszórta a virágreszeléket a tasakba, és Ámon kezébe nyomta. – Vidd el, tanulmányozd. Tanulj a természettől.
– Hm… – méregette a rongyos tasakot a doktor, majd hálásan bólintott. – Úgy lesz, köszönöm. És sajnálom, hogy tudatlanságomban vádaskodtam.
– Semmi baj, már megszoktam – legyintett Médea, aztán az ajtó felé tessékelte vendégeit. – Van még valami?
– Ez volt az utolsó vád, kedves Médea – felelte az előljáró megkönnyebbülten. – Köszönöm, hogy újfent időt szakított ránk. Remélem, többet nem fogjuk háborgatni.
– Én már ilyesmiben nem reménykedem, barátom – mondta Médea, majd elbúcsúzott a két férfitól.
Bezárta az ajtót és az ablakhoz lépett. Nem érdekelte, az előljáró mit mond a csőcseléknek, csak azt várta, hogy végre elkotródjanak. Körmeivel a párkányon kopogtatva figyelte a távozókat, majd mikor az utolsó falusi is eltűnt, hangosan felsóhajtott.
– Miért kell neked mindig a bajt keresned? – fordult a háta mögött álló lány felé.
– Én nem is… – kezdte, gyönyörű kék szeméből sütött az ártatlanság. Vörös haja mezítelen vállát verdeste. – A kamarást le akart feküdni velem, nekem meg nem volt ellenemre. Manfrédhoz semmi közöm, ahogy azt mondtad is. A gyerek pedig meghalt volna, ha nem segítek. Az anyja idejött, te nem voltál itthon, nem nézhettem tétlenül…
Médea szúrósan nézett a lenge ruházatot öltő lányra.
– Ezért inkább felvetted az alakom, amit már jó párszor megtiltottam, és nyíltan mágiát használtál – horkantott egyet.
– Nem nyíltan, anyám – rázta meg dacosan a fejét a lány. – Úgy tettem, mintha gyógyfüvet használnék, ahogy tanítottad. – Médea kétkedő pillantását látva méregbe gurult. – Hagytam volna meghalni azt a szegény gyereket? Mire való a mágia, ha nem segíthetek vele?
– Nem az a baj leányom, hogy segítettél egy haldoklón. A baj az, ha emiatt máglyán akarnak elégetni. Tudod hányszor kellett már életem során menekülnöm az ehhez hasonló tömegek elől? Itt jó dolgunk van, amíg az előljáró él, de te is érezhetted rajta, hogy már nincs sok hátra neki. Akkor pedig kénytelenek leszünk távozni. De addig nem haragíthatjuk magunkra ezt a tudatlan csürhét.
– Értem én csak… – sajnálkozó pillantása lelohasztotta Médea dühét. – Azt sem tudják, hogy létezem. Jól esik, ha néha számítok, ha segíthetek.
Médea büszke mosollyal odalépett a lányhoz, és gyengéden végigsimított az arcán.
– Tudom Cinnia, tudom – mosolya még szélesebb lett. – Csak az emberek nem. Számukra mi mind veszedelmesek vagyunk, s amíg ez így van, mindkettőnknek biztonságosabb, ha csak egy boszorkány létezését gyanítják.
No related posts.
Ebben a történetben minden a már megszokott módon történik. Sokkal izgalmasabb lenne, ha ezúttal valami más lenne, például az elöljáró is a boszorkány ellen lenne, vagy előkerülne valaki, aki tényleges boszorkányságot látott.
A csattanó túl van nyújtva, viszont azt például nem tudjuk meg, hogy a kikapós férj miből jött rá, hogy a vörös hajú lánynak köze van a boszorkányhoz.
Amúgy nem rossz.
A férj csak azt hazudta, hogy így mentse az irháját (az már véletlen, hogy tényleg egy boszit fektetett le). A doki meg tényleg boszorkányságról számolt be, Cinnia mondta. Csak Médea megvezette a dokit a füvekkel.
Rövid kis szösszenet?:)
Nekem nagyon tetszik. Definetly, you know something!