LIGHTSPEED

Boldog, sikerekben gazdag új évet kívánok minden olvasómnak. Kívánom, hogy 2009 legjobbja legyen 2010 legrosszabbja.

Boldog, békés, szeretetben és ajándékokban gazdag karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!

Mindnél jobban leülepedik ez a film, annál jobban kezd tetszeni. Ezt tudom így mondani az év legjobban reklámozott filmjével kapcsolatban. Vasárnap többedmagammal megnéztem IMAX 3D-ben. Nos, bár erős félelmem volt, hogy szemkínjaim miatt nálam a 3D nem fog érvényesülni, hál’ isten ez nem így lett. Sőt, nem volt szem- és fejfájásom sem, szédülni is csak azért szédültem meg, mert a kamera forgott, és a térhatás bizony szédítően átjött. Szóval, ez a film A látványfilm. Ami pedig a legszebb benne, hogy emellett minden más is megvan benne, ami a szórakozáshoz kell: sztori, jó karakterek, hangulat. De a szuperfegyvere a látvány. Olyan látvány, ami Transformerseket, Terminatorokat és Star Trekeket eszik reggelire, mert mostantól az idei év három másik erősebb látványfilmje elavult. Ha másért nem, hát ezért új fejezet nyílhat a filmgyártásban. Essünk is neki.

Már nem Kansasban vannak, hanem a Spoileren!!!

Kezdjük a történettel. Az emberek nekiesnek a Pandora nevű holdnak (merthogy nem bolygó), mely a Proxima Centauri rendszerben kering a Jupiter típusú Polyphemus nevű bolygó körül. Idilli kis környezet, buja trópusi erdők, színes, szagos… Kész üdülőparadicsom lehetne, ha nem lenne veszélyesebb, mint a Sorna és Nublar szigetek együtt véve. Ugyanis a Pandora légköre mérgező, ráadásul az állatok zöme azon túl, hogy dinoszauruszokat megszégyenítő méretekkel rendelkezik, igencsak emberevő. Plusz még ott vannak a primitív benszülöttek, a na’vik, akik szintén négy méteresek, baromi kemény a csontjuk és mocskosul nem tetszik nekik, hogy az emberek szép lassan kinyírják a Pandorát. Merthogy szeretetre méltó fajunk az RDA (Resources Development Administration) nevű cég közreműködésével tudósok, zsoldosok és bányászok egész hadseregét telepítette a Pandorára, hogy kitermeljék az Unobtanium nevű ércet, melynek egy kilója 20 millió dollárt ér, és azért jó, mert lebeg, ami jól jön az űrhajókban, légi járművekben (ettől lebegnek a Hallelúja-hegység bazi sziklái is). Csakhogy az egyik na’vi törzs otthonfája pont egy méretesebb Unobtanium lelőhely fölött van, így jó lenne eltűntetni őket onnan. A verzió: a tudósok tudatát áttöltik az avatárokba, melyek afféle távirányítású ember-na’vi hibrid testek, és így békés úton elküldik a na’vikat. B verzió: Miles Quaritch ezredes (Stephen Lang) kifüstöli őket. A pénzes mogulok, hogy azért ne kapjanak rossz sajtót, kezdetben az A tervet preferálják, csakhogy az egyik tudós, Tom Sully (Sam Worthington) elhunyt egy rablótámadásban. A probléma az, hogy az Avatar testek genetikailag a használóikhoz vannak igazítva, és piszok drágák, így nem lehet csak úgy legyártani egy másikat (nem utolsó sorban, hat év alatt fejlődnek ki, ami pont annyi idő, ami alatt odaér az űrhajó a Földről a Pandorára). Hopp, mázli, Tomnak van egy ikertesója, egy tengerészgyalogos. Bár Jake (Sam Worthington) tolószékhez van kötve, ez kit zavar, ha amúgy is új testet kap? Uccu, máris a Pandorán vagyunk, és itt kezdődik a film, mindez eddig az előzmény, amit zanzásítva elmesél Jake (talán, ha lesz rendezői változat, akkor már nem csak mesélve lesz, mert a film elméletben a Földön kezdődött volna, de az IMAX korlátai miatt Cameronnak meg kellett kurtítania a filmet), illetve ez a háttér, amit útközben megtudhatunk. Jake feladata: biztosítani Dr. Grace Augustine (Sigourney Weaver) és Dr. Norm Spellman (Joel Moore) kirándulásait, és ha már ott van, épüljön be a na’vik közé, hogy kémkedhessen Quaritch-nak. Jake sikerrel is jár. Miután kinnreked, rálel Neytiri (Zoe Saldana), aki egy kiválasztottat lát benne (méghozzá Pandora szelleme, Eywa választotta ki). A na’vi lány elviszi a törzshöz, ahol a mama és a papa (az Omaticaya klán vezetői) rátestálja a feladatot, hogy tanítsa Dzsékszulit. A tengerészgyalogos és a na’vi hercegnő között pedig csakhamar szerelem szövődik, miközben Jake a törzs tagja lesz. Csakhogy jön Quaritch, és aztán kitör a háború, mert ő akkor már a B tervet követi, és szétbombáztat mindent, aminek a na’vikhoz köze van. Sajnos azonban egy valamivel nem számol: Jake a na’vik élére áll, és hadsereggé szervezi őket, plusz még a Pandora is mellé áll. Ezzel pedig már az emberek sem boldogulnak, így kénytelenek maguk mögött hagyni a holdat. Eztán Jake örökre az avatárjába költözik, és minden jó, ha a vége jó.

Nos. Ez a sztori, tényleg lehetne a címe akár Űr-Pocahontas vagy Torukokkal repkedő. Láttunk is, olvastunk is már ilyet. Ez azonban engem egy fikarcnyit sem zavart. Szeretem ezt a fajta történetet, könnyed, vidám, emészthető, mint minden mese, és az Avatar biza egy sci-fi-mese. Nem sütném rá, hogy űropera, mert ahhoz túl sok a sci-fi elem és nem annyira epikus, de mindenképpen mese. És a mesék nem szoktak túl bonyolultak lenni, lényegük inkább a szórakoztató történeten keresztül tanítani, irányt mutatni.

Szóval lehetett volna talán fordulatosabb (a múltkor egy fórumon csak a trailerek alapján megtippeltem, ki fog meghalni, mind bejött, ennyire kiszámítható a film), de ez nem változtat azon, hogy baromi jól volt elmesélve. A szokásos Cameroni profizmussal. LM kritikájában olvastam az SFPortalon, hogy a jó szakács azért jó, mert a világ legegyszerűbb kajáját, az omlettet is jól készíti el. És igaza van, Cameron ilyen, egyszerű, de nagyszerű. Karakterei sablonosak (igaz, sok sablont ő maga talált ki), történetei nem túl csavarosak, viszont annál szórakoztatóbbak, mert nagyszerűen meséli el.

És a karaktereknél sablonok vagy sem, személy szerint imádom ezeket a fajta figurákat. Jó szövegük van, szimpatikus színészek alakítják (Michelle Rodriguez még sosem nézett ilyen jól ki). A legjobb mindenképpen Quaritch figurája, élmény, mikor a vásznon van. És keményebb baka, mint eddig bárki, akit Cameron vászonra álmodott, szerintem még Rambot is lenyomná. Jake és Neytiri is nagyon jók, de aki igazán tetszett, az Sigourney Weaver. Öröm volt újra Cameron filmben látni, és még jobban örültem, hogy nem Ripley tért vissza. Dr. Augustine és Ripley között ugyanis az arcukon kívül csak egy közös vonás van: mindketten dohányoznak.

Szóval, a karakterek jók, a színészek pedig jól játszanak. Az igazán lenyűgöző ebben pedig az volt, ahogy a na’vi karakterek játszottak. Láttunk már hasonlót Jar Jarral, Gollammal, Davy Jones-sal és Beowulffal, de sohasem éreztem a CG mögött a színészt. Ugyanolyanok voltak, mint a mesefilmek rajzolt karakterei (ez semmiképpen sem negatív értelemben értendő, nekem igazán sosem volt bajom a CG karakterekkel). Itt viszont először éreztem a színészt az animált karakter mögött. Főleg Sigourney Weaver avatárjánál jött ez át igazán, mivel az ő játékát töviről hegyire ismerem (Zoé Saldana és Sam Worthington játékát eddig csak egy-egy filmben láttam, így túl sok ismeretem nem volt). A nézése, a mozgása, a mimikája, minden Weaver volt, és ha nem tudtam volna, hogy az az avatár CG, azt hittem volna, hogy Weavert öltöztették be na’vinak. Szóval, ha más nem, ez az új motion capture eljárás tuti forradalmi lesz technikai szinten.

Ám a látvány emellett is magáért beszél. A CG szinte kiszúrhatatlan, csak egy-két helyen éreztem, hogy még rágyúrhattak volna. Na de ez sem olyan égbekiáltó volt, mint mondjuk a Terminator Salvation némely jelenete (ki-ki gondolja ide a számára legrosszabb CG jelenetet), hanem itt inkább az volt a legrosszabb, ami a Star Trekben vagy Transformers 2-ben a legjobb. És ez szerintem nem semmi.

Ha már CG, kezdetben kicsit tartottam attól, hogy a két trükk-technológiai cégóriás, Lucas ILM-je és Jackson WETA-ja egy filmen dolgozik, ugyanis a két csapatnak érezhető kézjegyeik vannak a munkáikon. Én pedig féltem, hogy ezek a jegyek egymás mellett túlságosan feltűnővé vállnak. Szerencsére tévedtem, minden nagyon egységes volt. És iszonyú részletgazdag. Míg az Indiana Jones 4-ben üvöltött, hogy a dzsungel CG és montázs eredménye, itt csak azért tudtam, hogy nem valós az erdő, mert a biológia órán ez a flóra és fauna nem került szóba. Pandorán a bogaraktól a nagytestű növény- és húsevőkön át a madarakig minden ki lett dolgozva. Ezek mellé növények garmadája társul. S érzi az ember, hogy mindez működik, hiszi, hogy Pandora tényleg él, lélegzik, akár el is ugorhatnánk oda. Minden kapcsolatban áll mindennel, és ezt a történet remekül kibontja, hogy végül a nagy igazság értelmet nyerjen: maga Pandora él.

És maga a világ is igen részletgazdag, noha maga a film kicsit fukarul bánik az információkkal. Ezen a téren bátorkodnék az Alienhez hasonlítani, mert abban van az, hogy a világot inkább a háttérben lévő dolgokból és elbeszélésekből ismerhetjük meg. Itt is, például a cég nevét csak a Venture Star űrhajó oldaláról, vagy Jake videónaplóiról leolvasva tudhatjuk meg (anno a Weyland-Yutani – akkor még d nélkül – nevét is csak a sörösdobozokról lehetett leolvasni). Ugyanígy az évszám is el lett rejtve (szintén a videónaplóban), de magáról a Földről is csak sejthetjük, milyen hely lehet. Pedig Cameron tényleg nagyon részletes világot alkotott meg, és ez alatt nem csak a na’vik nyelvét értem, de az állatok és járművek neveit, a műszerek működését… Nagyon sok mindent. És természetesen, amit a velejéig kidolgozott, az a na’vi kultúra és a szimbiózisuk a Pandorával. Ezzel pedig megvett a film, tokkal, vonóval, mert imádom, ha valaki ennyire kidolgozza a saját kis világát.

Haditechnikailag pedig az Avatar idén a number one. Többen írták, hogy Cameron a gépek egy részét a régi filmjeiből vette át, hát ez részben igaz, részben nonszensz. Cameron minden géppel azon van, hogy a mai technológiát hitelesen fejlessze tovább, ami azért nem baj egy sci-finél. És kérem, akárhogy is akarjuk, a lézerfegyverek és szárnynélküli, csak úgy magától lebegő gépek kora valószínűleg 500 év múlva sem fog eljönni. A lebegést VTOL és STOVL hajtóműrendszerekkel lehet elérni, míg általában a pilótafülke elrendezés harci gépeknél mindig az AH-1 mintáját követi, így nem csoda, ha ezek a gépek hasonlítanak a maiakra. Mert ez lesz a jövőben, és nagyon helyes, hogy Cameron ezeket a rendszereket fejleszti tovább a filmjeiben. És az Avatar ezen a fronton pöcre teljesített. Mert így kell kinéznie egy sci-fiben – melynek egyik lényege a mai világ hiteles jövőbeni ábrázolása – egy helikopternek, másképp hitelét vesztené (kivétel, ha átmennénk űroperába, de mint írtam, ez nem az). Erdős területen szántalpak kellenek, függőleges repüléshez forgatható hajtóművek. A fegyverzet meg száz év múlva még tuti nem lesz lézer, de szerintem fél évezred múlva sem, mert a szilárd töltény gazdaságosabb, egyszerűbb és sokkal nagyobb romboló erejű. Szóval a Dragon, Scorpion és Samson gépek úgy jók, ahogy vannak, mert hitelesek, ami az Avatar világában nagyon fontos. Talán csak az AMP az, ami elment egy kicsit extrémebb irányba, mivel azzal szerintem nem lehetne úgy ugrálni, mint ahogy a filmben láttuk, bár megemlítik, hogy a Pandorán alacsonyabb a gravitáció, mint a Földön.

És mindez igaz a fegyverekre, épületekre, mindenre. Nagyon baba mind, és hangulatosak (de nem olyan a hangulatuk, mint az Aliensben).

S persze ha mindehhez hozzátesszük az IMAX 3D technikát (nem sima 3D, nem mindegy), akkor kész is a mozi élmény új fejezete. Oké, lehet kicsit most ez túlzás, de bennem nagyon nagy volt a félsz, hogy nem érvényesül (és ugye, ha tényleg ez a jövő, az egyben nekem a mozi végét is jelentette volna egy idő után), ám mivel kiderült, hogy mégis látom a 3D-s filmeket, a hatás felülmúlhatatlanul maradandó élménnyé vált. Mozifilm még nem szédített el, hát az Avatarnak sikerült, mind képletes, mind valójában. Aki ezt camos verzióban nézi meg, hát az elvihet megsétáltatni egy kiéheztetett oroszlánt. Ne adjátok alább a sima mozinál, a látvány szerintem úgyis üt, de ha tehetitek, akkor 3D, még inkább, IMAX 3D. Mert ez a film így adja azt, amit a rendező adni akart, és amit adnia is kell!

Az összhatás végül az lett, hogy némely jelenetnél szabályosan borsózott a hátam, ami csak nagyon kevés filmnél fordul elő (és ami furcsa, hogy ezek egyike sem tartozik a rajongott filmek közé). Ilyen volt, mikor kidőlt az Otthonfa, vagy mikor Jake egyesítette a na’vi klánokat. Futkosott a hideg a hátamon, jó értelemben. Mondhatni lelket melengető pillanatok voltak ezek.

De mielőtt megkoronáznám a filmet (nem fogom), azért rákanyarodnék a negatívumokra is. A sztori sablonossága, más filmekből nyúlása (főleg az Aliensből), mint írtam, nem zavart, de attól ez még nem feltétlen az erénye. A zene sem tip-top. Bár a filmben megadja az alaphangulatot, azért ott sem túl erős (nincs egy dallam sem, amit fel tudnék idézni), önmagában pedig nem túl muzikális, legalábbis az én fülemnek.

Negatívum még az, hogy – valószínűleg a vágás miatt – néhány karakter kicsit elsikkadt, bár ez igazán Trudynál és Spellmannál érződött (az előbbinél a parancsmegtagadása előtt, az utóbbinál a film végén). A felvezetés is kicsit összecsapottnak tűnhet, de szerintem csak egy egyszerű in medias res-szel van dolgunk, ami engem személy szerint nem zavart, bár kétségtelen, ha a földi jelenetek lennének Jake monológja helyett, az azért jobban bevezetné az embert az Avatar világába.

Technikai negatívum, hogy néha azért becsúszott egy-egy szellemujj, illetve a gyors mozgás elhomályosodása még nincs teljesen kiküszöbölve. Emellett (számomra a legrosszabb pontja a filmnek) pofátlanságnak érzem a Jurassic Park teljes dinoállományának hangjának elcsaklizását. Egy-egy hangfoszlány még oké, az tisztelgés a nagy elődök előtt, van ilyen (más filmben is hallottam már a T-rex üvöltését), de, hogy a Direhorse a velociraptorok segélykérő hívásán puffog, az kicsit durva volt. Egy ilyen részletes filmhez illett volna minden hangnak egyedinek lennie.

Talán kicsit hiba a három órás játékidő is, ami nem az első, hanem inkább a későbbi megtekintésnél nyomhatja majd rá a bélyegét a filmre. Ugyanis a film egyszerű története hosszan van elmesélve, sok olyan jelenettel, ami a moziban ülve leejti az állad, de otthon, a TV-n (ha csak nem csúcs szuper Blu-ray-HDTV-5.1/7.1 rendszered van) már nem biztos, hogy annyira leköt majd minket a National Geographic tájképeit és bennszülöttekről szóló dokumentumfilmjeit idéző jelenetek. De ez még a jövő kérdése.

A filmhez igazából már nem sok köze van, de azért még megemlítené, hogy a szinkron egész jó lett. Hosszú idő óta ez volt az első mozi, ahol egyetlen hangot sem éreztem gáznak. Persze ehhez az kellett, hogy nem az utcáról rángattak be Béna Bélákat, hanem tapasztalt öreg motorosokat állítottak mikrofonvégre. A másik, ami egy apró érdekesség ugyan, de baromi furcsa: a na’vi szövegek egy része csak angolul van feliratozva. A film negyedétől már van hozzá magyar felirat is, de addig csak angol. Ami mondjuk nem túl nagy gond, minimális angol ismerettel is érthető. Csak érdekelne, miért nem lett lefordítva az első negyed…

Szóval, ez az Avatar az én szememmel. A köré kanyarított reklámkampány kicsit talán túlzó, bár szerintem annyira nem félrevezető, igaz, én csak a két trailert láttam, ám azok pont azt ajánlották, amit láttam. A többit nem tudom, majd megnézem a spotokat, interjúkat, stb. Ám ezzel úgy vagyok, hogy aki a reklám alapján ítél meg egy még nem látott filmet, az meg is érdemli, hogy koppanjon. Mert a reklámnak nem szabad hinni.

Aztán, az év filmje-e? Nekem semmiképpen, az nálam a Star Trek. Bár az Avatar technikailag beelőzte, míg mint mozi élmény, osztozniuk kell a trónon, mert más-más formában, de mindkettő hatalmas élmény volt. Ám ott van a Star Trek rajongó felem, aki a nyáron sokkal jobb filmet kapott, mint amit várt, és ez egy olyan fegyvertény, amellyel az Avatar – ami pont az lett, mint amit vártam – nem tud versenyre kelni.

S végül, forradalmi-e? Mint film, részben. Se sztori, se karakterek, se zene terén nem tud semmi extrát felmutatni, ám látványilag minden megaláz, ami idén született. Technológiailag forradalmi-e? Abszolúte! Ha más nem, az új motion capture eljárás új teret nyit a CG szereplők háza táján, és az eddig lélektelen figurák mögé is színészek állnak, akik valóban eljátszhatják ezeket a szerepeket; s mikor rájuk nézünk a vásznon, nem egy mesealakot, hanem a színészt láthatjuk. De ugyanígy példaértékű a részletgazdag látvány is, mely után minden eddigi film trükkje harmatgyenge próbálkozás csupán, és valószínűleg egy ideig még az is fog maradni.

Szóval, James Cameron visszatért egy könnyeden mesés, brutálisan látványos filmben. Sablonos ugyan, de szerintem pont így jó. Egyszerű, könnyen fogyasztható, nem veszik el benne se a készítő, se a néző, helyette koncentrálhat a látványra, az abban rejlő dolgokra. És bizony van mire figyelni, mert az Avatar biza tökéletesen megteremti azt az illúziót, amire a mozi született. Most már csak abban reménykedem, hogy Cameron nem tizenkét év múlva készíti el a következő filmjét.

Eddig nem volt lehetőségem Anthony Sheenard könyvet olvasni – egyebek mellett… –, így mikor lehetőségem nyílt rá, azonnal lecsapta erre a műre. És jól belenyúltam, vagy inkább mellé? Nem tudom, melyik a helyes válasz, mert a könyv egy része tetszett, a másik része nem, sőt, egyszer a sarokba is állítottam. Na de ne szaladjunk a dolgok elé, essünk neki az elején.

A könyv borítója abszolúte melléfogás, mert bár a kép nagyon szép, tetszik is, de lelki szemeim előtt egyből egy Mátrix szerű sci-fi képe jelent meg, holott tudtam, hogy nem az, már csak a fülszöveg miatt is. Sebaj, kevés könyv van, aminél azt mondom, hogy eltalálták a borítót. De legalább Budapest ott van a háttérben, ami azért díjazható, mert ott játszódik.

És ez a novellák legjobb része, hogy kis országunk „kis” fővárosában zajlanak az események, ami egész jó hangulatot kölcsönöz a kötetnek. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem vagyok pesti lakos, és nem is rajongok különösebben fővárosunkért, de akkor is, mégis csak könnyebb így beleélnem magam, mintha New Yorkban, Moszkvába, esetleg Párizsban játszódna. Ez a beleélés pedig fokozódott, mikor általam is ismert helyszínek tűntek fel, vagy éppen Veszprémre történt utalás.

Szóval ez nagyon bejött. Budapest amúgy maga a fő összekötő elem a történetben, azon kívül csak a szereplők kapcsolják egymáshoz a novellákat, néha igen lazán, néha meglepően szorosan. Nézzük is meg ezt a tizennégy novellát kicsit közelebbről.

A név nélküli szomszéd a kezdő mű, főhősünk, Sándor, az író ebben költözik be új albérletébe, és itt ismerkedhetünk meg a később fontosabbá váló szereplőkkel is, mint a főbérlő, a postás, vagy a szomszéd futárja. Plusz van egy „halhatatlan”, idegesítő és kifejezetten rejtélyes szomszéd. Remek felütés, jó játék, pocsék végjáték. A végkifejlettel úgy vagyok, mint a műben az író: hülyeség. Évmilliárdok múlva bekövetkező univerzális kataklizmát akar megelőzni egy csapatnyi furcsa figura néhány hőtermelő és/vagy elnyelő kütyüvel? Már belegondolni is abszurd, hiszen mi pár ember az évmilliárdokhoz és az univerzumhoz képest? Mint egy hangya a Tejútrendszerhez képest. Pedig milyen jó volt az öreg körüli rejtély, Sándor nyomozása, ám végül a csattanó elmaradt, vagyis inkább nem csattant, hanem hervasztott.

Az ezt követő Az aranyat izzadó fiú is egy érdekes eset, szerintem a kötet legrosszabb novellája. Jó és izgalmas végig, csak az alapkoncepción megbicsaklik. Gyerekeket rabolnak el iskolákból, hogy aranytermelőkké tegyék őket. Ja, hogyne… Ezt tetézi a főszereplő, vagyis maga a magyar John McClane, a BRFK hősi hőse, aki nem hív erősítést, csak ha már nagyon muszáj, csuklóból fejbe lövi az ellent és Jackie Chant is képes lenne lerúgni. Oké, az egész kötet sci-fi-fantasy, de azért ha már Budapest a színhely, és annak mindennapi lakói, akkor a rendőrök se menjenek át szuperhősbe. Vagy ha mégis, a következő feltűnésekor panaszkodjon, hogy a motoros – akitől elkobozta járművét – és az emberjogi mozgalmak feljelentették, a főkapitány felfüggesztette, a média pedig közellenséggé tette. Na, az hiteles lenne.

A harmadik novella, a Cipőbolt a körúttól balra már jobban bejött, mint az előző kettő, főleg mesei könnyedsége miatt. Humoros kis történet Dorothy cipellőiről és a társául szegődő hétmérföldes csizmáról. A könnyedséget végig megőrzi, a végső poén is jó, és később a csizmával még egy kis vicc lett, mikor kiderült, ki is a fiú, aki felhúzta.

Aztán jött az Egy cég telefonnal. Ez a történet jó lett volna, ha nincs a vége. Okosan felépített sztori, és mikor lehull a titokról a lepel, az üt. Csak ott abba kellett volna hagyni, mert aztán jön főhősünk, akin valahogy nem hatott a machinálás, és jól elront mindent. Nem utoljára…

Angyalok az éjszakában, na, ez az első novella, ami maradéktalanul elnyerte a tetszésemet. Itt minden a helyén volt. Jó felvezetés, amit bár elsőre untam, de végül beláttam, hogy ezt így kellett megírni; remekül megfogott karakterek (mondjuk azokkal amúgy sem volt sok bajom, kivéve McClane-nel), pompás hangulat (ki nem járt még vonaton/buszon/villamoson úgy, hogy fültanúja volt egy veszekedésnek?), és a végén egy frankó csattanó. Ez tetszett a legjobban mindegyik írás közül, pedig az elején tényleg úgy indult, hogy végig sem olvasom.

A Halál árnyékában megint egy jól sikerült darab, pedig nem sok mindenről szól, ám arról nagyon jól mesél. Lényegében író urunk ül a metrón és leül mellé a Halál cseverészni. Pazar! És végig képes átadni a könyv azt az érzést, amit talán mi is éreznénk, ha a Halál mellénk csüccsenne le. Feszült, mégis ironikusan humoros. Egy szóval jó kis írás.

Egy napló, kilenc arckép címen került a szemem elé az egyik legjobban felépített novella, melynek fő erénye, hogy jól elrejtett utalásokkal vezeti rá a napló olvasóját és minket is a végső megoldásra, a napló szereplőinek titkára. Így aki éber, az már korán rájöhet, hogy a turpisság nem a naplóban, hanem a szereplőiben – és annak olvasójában – van. Ennek köszönhetően bár a novella nem túl eseménydús, végig fenntartja az érdeklődést, s úgy sarkall minket a tovaolvasásra, mint a napló az új tulajdonosát.

A következő novella, az Adni öröm, kapni jó érdekes helyzetbe került Sándornak (ez alatt értem a kötet szereplőjét és a valódit is). Maga a novella tetszett, bár ebben is feltűnik McLane, ezúttal azért annyira nem akciósztár. A végkifejlet is jó volt, érdekes a technológia és a mágia összevetése (ámbár a budapesti raktárházak alatt koldus androidokat gyártó kínaiak elképzelése kissé ökörségnek tűnik, a novellában azért működik… de a róka tényleg túlzás…). Szóval minden klappolt. Akkor hol a probléma? Egy novellával odébb, Az élet köreiben, ahol fiktív és valós író egyszerre teszi semmissé mindazt, ami ebben történt, egyúttal nyírja ki az egész könyvet. Hogy miért? Na, azt mindjárt elárulom.

Következett a Halálodig halálomig. Szomorú történet a zöldszemű szörnyről, arról, mivé válik, ha a technológiával még meg is erősítjük. Kissé lehangoló ugyan, de jó kis novella.

És akkor most Az élet körei… Maga a sztori jó, főleg, mert itt több korábbi novella szála is révbe ér, lehullik a lepel a főbérlő titkáról is. Van benne klassz nyomozgatás, újra jön McClane, de itt már elhiszem, hogy a BRFK egyik sima nyomozója… Szóval, maga a novella jó. A baj azzal van, hogy egy nyúlfarknyi párbeszédben az író semmissé teszi az Adni öröm, kapni jó történetét, ráadásul kiderül, hogy itt-ott megmásítja a sztorit. Innentől annyi a beleélésnek, az összes novella hitelét vesztette. Addig az ember úgy volt vele, hogy oké, az író ír egy íróról, aki leírja, mi történt vele a nyáron, mikor új helyre költözött. A párbeszéédtől kezdve viszont a helyzet inkább úgy áll, hogy az író ír egy íróról, aki akár mindazt, amit addig írt, narkótól elkábultan képzelhette is. A láthatatlan város megszűnt, helyére jött egy író fantáziájában született író fantáziavárosa. Ez annyira kizökkentett, hogy két napra félre tettem a könyvet, és más esetben talán örökre a polcon végezte volna.

Ám végül mégis folytattam, megpróbálva elfelejteni azt a beszélgetést. Így hát jött a Rendező elme. Hál’ istennek, az állatokkal beszélő zárkózott fiú és a vallásos áhítatú leányzó szerelmének sztorija segítette a feledést, legalábbis a végéig. De nem, ezúttal nem rontott el semmit a vége, teljesen jó volt, csak olyan szomorúan zárul a történet, hogy szegény könyv megint majdnem sarokba került.

Szerencsére a Szépasszonyok visszahozta az életkedvem, meg a műbe vetett hitem egy részét is. Erotikával töltött történet gonosz boszikról és jóságos tündérekről, hát kell ennél több? Ha igen, akkor van még benne egy kis akció, és némi kulináris vonal is, szigorúan jó borok és üdítő koktélok frontján (a borokat amúgy is szép számmal vonultatja fel a könyv).

Az utolsó előtti történet A másik oldal, mely ugyan tetszett, de túl sok mindent nem tudtam kezdeni vele. Nem igazán látom értelmét, ha csak azt nem, hogy kellett valami horroros is a kötetbe, annak viszont eléggé gyenge. Jól van megírva, érdekes, de mégis olyan semmilyen. Nincs fokozás, nincs feszültség, se csattanó, csak úgy van.

Az utolsó novella szerencsére megint jól sikerült, ez pedig az Elveszve a hegy alatt. Bár a végkifejlett erősen sejthető, és talán kicsit túl sok unalmas kört tesznek meg hőseink abban a bizonyos barlangban, szerencsére éppen elég érdekességet vonultat fel a novella ahhoz, hogy elterelje gondolatainkat eme két negatívumról. Egyetlen igazi bajom talán az, hogy nem lett eléggé kiélezve a helyzet a fizikus pacákkal, sőt, majdnem teljesen ki lett kerülve a benne rejlő lehetőségek. Pedig érdekes lett volna egy hosszabb beszélgetés a tündér lányok, a beszélő fejszobrokat gyártó öreg, a varázsvilágot könnyen befogadó író és a földhözragadt fizikus között. Sajnos ez csak érintőleges lett, s a novella végül is nem erre volt kihegyezve, így ez megbocsátható.

No, ezek lennének a novellák röviden. Mindegyik más és más, különböző szemszögökből, különböző módon elmesélve. Amivel sikerült megfognia a kötetnek maga a helyszín, valamint azok a laza szálak, amik összekötik a novellákat. Sajnos egy ponton nagyon el lett rontva, ez nagy baja, de hát ízlések és pofonok ugye… Minden esetre nem biztos, hogy nekem pont ezzel a könyvvel kellett volna megismerkednem a szerző munkásságával. Mindegy, a következő remélhetőleg jobb lesz.

Nem tudok mit hozzá fűzni, ez a film nagyon durva lesz, bár a trailer egy-egy részén azért olyan érzésem volt, mintha már láttam volna valahol némelyik jelenetet.

Find more videos like this on SFport.net

Na milyen?

Pár napja unalmamban kis ujjgyakorlatként írtam egy rövid szösszenetet egy bosziról, meg a lincselni vágyó tömegről.

—————————————
Médea kilesett roskatag kunyhója mocsokfoltos ablakán. Ösztönei már azelőtt megsúgták a bajt, hogy az a feldühödött csőcselék képében előbukkant volna a rengetegből. A csontjaiban érezte, már hajnal előtt. Bár az esti veszekedés után akkor is megszimatolta volna a közelgő bajt, ha az ösztönei nem súgtak volna neki,

Göcsörtös ujjaival kitárta az ablakot és beengedte a hűvös, nyirkos levegőt. A nap egybefüggő szürke felhőfátyol mögé rejtőzött, mintha nem akarna szemtanúja lenni a közelgő lincselésnek. A nedves föld felett vékony ködréteg gomolygott, a hideg északi szél pedig baljósan rezegtette a kunyhót körbevevő öreg tölgyek megsárgult leveleit. Egy ilyen reggelen semmi jó nem történhet, gondolta, s nem tévedett.

A felhőkön nagy nehezen áttörő első sugarakkal már látta a közeledő tömeg jelét. A távolban állatok rikoltottak ijedten, megrémült madárrajok röppentek fel a sűrűből. Valami vagy valaki, de még inkább valakik úgy csörtettek át a rengetegen, mintha az övék lenne az egész. Az állatok persze nem méltányolták ezt, és inkább menekültek a feldühödött tömeg elől. Talán Médeának is azt kéne tennie.

Már látta lelki szemei előtt a vasvillákkal, kapákkal, kaszákkal felfegyverzett fáklyás menetet. Szemükben sötét gyűlölet süt, ajkukról fröcsögnek az átkok, szitkok, az egymást hergelő gyilkos buzdítások. Médea nem először látott ilyet. Ha valami szokatlan történt a közeli faluban, a tudatlan parasztok mindig az ő háza előtt kopogtattak boszorkányságot kiáltozva. Ha nem lenne az előljáró, akit Médea szerencséjére meg lehetett győzni érvekkel, már rég elégették volna egy takarosan megrakott máglyán.

– Ó, ez a szeretetreméltó nép – dünnyögte horgas orra alatt, mikor a csőcselék megjelent a rengeteg szélén. Médea végignézett a kaszákon, kapákon és vasvillákon, az asszonyok kezében lengedező fáklyákon. Semmi szokatlan.

Tekintete ezután az előljárót kereste. Ha ő is köztük van, nincs oka menekülni. Ha nem találja meg, irány a hátsó ajtó, amely egyenesen a sűrűre nyílik. Öreg volt ugyan, fürgeségről már rég nem álmodott, de jobban ismerte a rengeteget, mint a falu lakossága együttvéve, így nem esett volna nehezére pillanatok alatt eltűnni előlük.

Szeme megakadt egy botra támaszkodó, görnyedt vénségen, aki úgy simogatta hosszú, hófehér szakállát, mintha valami házikedvenc lenne. Hosszú kabátja ízléstelenül csicsás volt, és olyan nagy, hogy még egyszer belefért volna. Ám a tradíció megkövetelte, hogy az előljáró hivatalos ügyekben mindig a hivatali kabátot viselje, ami hosszú évek óta öröklődött a falu egyik vezetőjéről a másikra.

– Ezúttal sem kell menekülnünk, aranyom – mondta megkönnyebbülten Médea az ablakpárkányra ugró éjfekete macskának. – Bízz mindent rám, és meglásd, egy-kettőre hazakullog ez a gyülevész népség.

A macska vékony hangon rányávogott, mintha csak egyetértését akarná kifejezni, majd leült az ablakkal szemben. Fejét forgatva figyelte a lassan, óvatosan a kunyhó felé kullogó embertömeget. A falu talán összes férfija és asszonya eljött. Boszorkányt kiáltottak, a ház felgyújtását követelték, ám egyik sem vette a bátorságot, hogy odasiessen a faviskóhoz, és tényleg meggyújtsa. Pedig nem lett volna nehéz, hisz alig pár lépés választotta el őket a rozoga háztól. Akár be is dobhattak volna egy fáklyát az ablakon, ám ehhez sem fűlött a foguk.

Médea halványan elmosolyodott, kivillanta egyetlen megmaradt fogát. Meg akarták ölni, mert boszorkánynak hitték, de közben féltek attól, hogy tényleg az, és közeledésükre rájuk támad. Hitvány banda.

Végigsimított macskája selymes szőrén, majd az ajtóhoz lépett és kinyitotta.

– Üdv néktek, jóakaróim – köszöntötte a gyülekezetet szélesre tárt karokkal, mintha csak át akarná ölelni őket. A tömeg elnémult.

– Üdv néked, Médea – csoszogott előre az előljáró egészen a rozoga teraszig.

– Megkérdezném, minek köszönhetem e tisztes gyülekezetet a tornácom előtt ily korai órákban, de van egy sanda gyanúm – Médea leplezetlen megvetéssel pislantott a tömegre.

– Kérlek, bocsásd meg nem várt látogatásunk – szabadkozott az előljáró reszelős hangon. – Ám felmerült néhány súlyos vád, amiket szeretnék tisztázni.

Médea nem tudta nem észrevenni az előljáró arcán átsuhanó unott kifejezést. Megértette, hiszen nem először zajlott le ez a beszélgetés. Tulajdonképpen az előljáró rég tudta, hogy Médea nem boszorkány, csak egy hóbortos öregasszony, aki múltja miatt menekült a hegyvidéki városból az erdő közepére, még ifjú kora idején.

Médea emlékezett arra a fiatal, szokatlanul művelt férfira, aki magát kihúzva lépett egy ehhez hasonló tömeg elé, és zavarta el őket ékesszólásával. Azóta az a férfi megöregedett, előljáró lett, ám az eszét azóta sem vesztette el.

– Már egész megszoktam – csóválta a fejét szomorúan Médea. – Ezúttal ki változott át s mivé.

– Nos, átalakulás ezúttal nem történt – kuncogott az előljáró. – De van néhány cifra eset – a tömeg felé fordult és intett. – Manfréd kérlek, gyere ide.

A tömegből előlépett egy szikár, bozontos hajú fickó, és félénken az előljáró mellé kullogott. A szesz szag azonnal megcsapta Médea orrát.

– Manfréd barátunk azzal a panasszal járult elém, hogy mikor nem volt hajlandó olcsó pénzért termést adni, te megátkoztad a földjét, s az emiatt pusztulásnak indult – magyarázta az előljáró hangjában csipetnyi hitetlenkedéssel, majd rosszallóan végigmérte az enyhén imbolygó Manfrédot. – Így volt?

– Úgy biza ’a mondom – bólintott Manfréd, homályos tekintetét Médeára szegezve. – Alig pár hete vót, vagy tán hónapja, hogy ez az ’reg asszony odagyütt hozzám, és azt szóta, hogy vagy óccsó pénzé’ adom neki a k’umplit, vagy rontást szór a fődemre.

Szavaira a tömeg fellelkesült, boszorkányságot és máglyahalált kántált. Az előljáró feléjük fordult, intett egyet, mint egy karmester, mire a tömeg engedelmes zenekar módjára elhallgatott.

– Azóta a fődemen minden rohad – folytatta Manfréd a beszámolót. – A k’umpli, a… – elgondolkodott, valószínűleg azon, terem-e még valami a földjén. – Minden.

– Köszönjük – bólintott az előljáró, majd Médea felé fordult. – Nos, mi a feleleted a vádra, kedvesem?

– Nem kell ahhoz rontás, hogy az a föld elrohadjon, elég, ha a gazdája rálehel a terményre – válaszolt Médea, miközben tanakodva fürkészte Manfrédot.

A tömeg felhördült, de az előljáró újra csendre intette őket.

– Kikérem magamnak – csattant fel Manfréd, fenyegetően előre lépett, és majdnem orra bukott. Médea nagyot sóhajtott.

– Mit kérsz ki magadnak? Nem kellenek mágikus képességek, bárki e tömegből megmondja, hogy most is felöntöttél a garatra, pedig a nap csak nemrég kelt fel. Aki ilyen korán kezdi az ivászatot, az biztos nem jár a földjére dolgozni. Vagy ha mégis, a déli nap úgy kupán vágja, hogy menten összezuhan és magához sem tér estig. – Médea végignézett a tömegen. Tekintete megállapodott egy köpcös, sörhasú, kopaszodó férfin. – Pamfil lehet a megmondója, napjaid hányad részét töltöd nála.

A tömeg egyszerre fordult a falu kocsmárosa felé, aki zavartan babrált a derekára kötött törlőruhával. Kerülte a kíváncsi tekinteteket, inkább a földet fürkészte, vagy a távoli hegyeket méregette, mintha látna ott valamit.

– Nos, Pamfil? – sürgette az előljáró.

– Hát igen… – köszörülte a torkát a kocsmáros. – Az utóbbi időben az estéket jószerivel mindig nálam tölti, míg ki nem penderítem. És nappal is sűrűn feltűnik… De van, amikor csak napnyugta után.

– Gondolom akkor sem éppen színjózan – szúrta közbe Médea.

Pamfil bocsánatkérően pillantott Manfrédra, majd megrázta a fejét.

– Hát azt éppen nem mondanám.

– Azt hiszem, ezt tisztáztuk. – Az előljáró megrovóan Manfrédra meredt. – A te földedet csak egyetlen átok sújtja. Az, hogy te vagy a gazdája. Erről pedig Médea csak akkor tehet, ha ő adta el neked.

Manfréd szólni akart, de az előljáró feltartotta a botját és a tömegre mutatott vele. Szónak itt már nincs helye, az előljáró döntésével senki sem szálhatott vitába. Manfréd visszatámolygott a tömegbe. Senki sem szólt hozzá, csak szánakozó pillantásokat vetettek felé.

– Ada kedvesem, jer ide panaszoddal – intette a botjával az előljáró, mire a gyülekezetből előlibbent egy cifra ruhát viselő asszonyság. Nem volt már fiatal, bár Médeánál fiatalabb, mégis úgy mozgott, mintha még mindig hajadon leány lenne.

– A férjuramról lenne szó – kezdte olyan arcot vágva, mintha valami bűzt érezne. Ám az egyetlen szag, amitől kónuszba csavarodhatott az emberek feje, az belőle áradt. Akármilyen pacsulit is használt, túl sokat öntött belőle magára. Talán az egész szépítkező szekrény rászakadt.

– Mondd, kérlek – sürgette az előljáró az orrát dörgölve.

– Ez a… banya, megbabonázta és elcsábította.

Szavai hallatán Médea szeme elkerekedett, az előljáró alig tudta elnyomni nevetését, míg a tömegen halk kacagáshullám suhant át. Még a fák levelei is hangosabban, Médea vélekedése szerint vidámabban kezdtek zizegni.

– Pedig így van, ha mondom! – rikoltotta Ada felháborodottan. – S nem csak elcsábította! Azóta hitvesem képtelen… Tudják – a tömeg halk kacagása hangos röhögéssé változott. Ha Ada férje itt is volt, mostanra már biztos a távozás mezejére lépett.

– Hízelgő nekem – kezdte Médea, miután sikerült elnyomnia nevetési ingerét –, ha, őszintén mondom, jóképű férjed kívánatosnak tart, de ismerve fiatal lányok utáni bolondulását, kételkednem kell szavaidban.

– Valljuk meg, ennek én is kevés esélyét látom – fűzte hozzá a magáét az előljáró erőltetett komolysággal.

– Természetesen nem ebben a vén csoroszlya külsőben csábította el – mondta úgy, mintha ez magától értetődő lenne. – Egy gyönyörű, vörös hajú nő alakját öltötte magára, kinek lenge ruhája volt és igéző kék szemei.

– Tán láttad? – kérdezte érdeklődve Médea.

– Láttam a nőt távozni a házunkból, s mikor kérdőre vontam férjem, ő mondta, hogy ez a boszorkány volt az.

A tömeg röhögése betöltötte az egész tisztást. Médea sem tudta tovább türtőztetni magát, és az előljáró is megizzadt az inger legyűrésével.

– Nos, kedves Ada – kezdte az öregúr –, ha csak te magad nem voltál tanúja annak, hogy Médea asszonyság képes a megfiatalodásra, akkor inkább az a valószínű, hogy újfent rajtakaptad a hűség erényével nem felvértezett férjed, mire ő így próbálta menteni magát.

– Nem, hogy fiatal nem vagyok, még a szemem sem kék – tett hozzá Médea. – A hajam pedig sosem volt vörös, inkább barna, ha emlékszel még kislány korodból.

Ada tiltakozni akart, ám az előljáró megelőzte.

– Egy asszonyától félő gyáva férfi hűtlensége miatti hazugság nyomán nem fogunk senkit sem máglyahalálra ítélni. Ebben nincs semmi boszorkányság, kedvesem, a férjed egyszerűen… szoknyabolond, de a te szoknyádért már nem bolondul.

Azzal őt is a helyére küldte.

– Van még ilyen szórakoztató története ennek a díszes társaságnak? – kuncogott Médea jóízűen.

– Egy még akad, egyúttal ez a legkomolyabb – az előljáró hangja ezúttal meglepően komoly volt. – Ámon, gyere ide, kérlek.

Egy jóvágású, átható tekintetű dalija lépett elő a tömegből, és határozott léptekkel csatlakozott az öreg pároshoz. Médea azonnal felismerte a jól öltözött fiatalembert. A falu orvosa volt.

– Az én panaszom a következő lenne – kezdte azonnal. – Néhány napja súlyos beteg érkezett hozzám, egy kisfiú, a neve Ince, tán hallottál róla magad is – kérdőn Médeára meredt, aki határozottan bólintott. Ámon folytatta. – E kisfiún, anyja szívszorítóan kétségbeesett rimánkodásai ellenére én nem tudtam segíteni. Legjobb tudásom is kevés volt a kór gyógyításához. Ám a minap a fiút teljesen egészségesen láttam játszani a többi gyerekkel, holott már halottnak kellett volna lennie.

A csoda hallatán a tömeg duruzsolni kezdett. Az előljáró érdeklődve pillantott hol Médeára, hogy Ámonra. A szél is megélénkült, mintha csak nyomatékot akarna adni a furcsa beszámolónak.

– Mikor megkérdeztem az édesanyját – folytatta a doktor –, mégis miféle csoda gyógyította fel a fiát, ő azt mondta, a te varázsod. – A tömeg meghökkenve felzúdult. – Nem mondom, hogy ez rossz dolog – szólt a gyülekezethez –, hisz egy gyermek felgyógyítása semmiképpen sem lehet az. Ám aggasztónak találom, ha valaki gyógyíthatatlan betegséget gyógyítani képes, mert felmerül bennem, nem-e ő teremtette azt, hogy legyűrésével jobb fényben tűnjön fel.

Médea a gyanakvó tekintet láttán csalódottan sóhajtott. Ennyi tudás és ilyen korlátoltság, jellemző.

– Körmönfont vád egy a tudománytól megrészegült és elvakult férfi szájából. Nyitottabbnak kéne lenned a világ csodáira, s kevésbé kéne mindent tudónak vélned imádott professzoraidat – a háza felé indult. Intett a két férfinak, hogy kövessék.

A tömegből rosszalló mordulások hallatszottak, de az előljáró és Ámon zokszó nélkül belépett a roskatag kunyhóba.

Médea a bejárattal szemben egy faládában kutakodott, közben folyamatosan magyarázott.

– A tudomány embereként remélem tisztában vagy vele, hogy a gyógyszerek növényekből készülnek.

– Igen – bólintott Ámon, miközben leguggolt megcirógatni a lábához dörgölőző fekete macskát, aki hálásan nyalogatni kezdte a kezét.

Médea kivett egy vaskos könyvet a ládából. Letette a szoba közepén álló asztalra, majd rosszalló pillantást vetett a macskájára.

– Cinnia, hát szabad ezt? – rivallt rá anyáskodóan. – Hagyd békén a jó doktort.

– Semmi baj – mondta Ámon a kezét törölgetve, ám Médea úgy nézett rá, mint aki nem érti, miről beszél. – Nem félek bemocskolni a kezem – próbálta megmagyarázni Ámon.

Médea megvonta a vállát.

– Ez a macska egésznap kint kujtorog a rengetegben. A szájában kórságok egész tárháza lehet, de hát ezt épp önnek magyarázzam?

Ámon elmosolyodott az öregasszony aggódását halván. Még egy utolsót simított a hálásan doromboló állat hátán, majd Médea mellé lépett.

– Ez mi? – érdeklődött kíváncsian. A könyv vastag volt, vastagabb, mint a saját orvosi kódexei. Azoknál viszont sokkal elnyűttebb, puritánabb. Látszott rajta, hogy nem a kolostorok papjainak ékes írásával sokszorosították. Inkább hányaveti naplónak tűnt. Egy kódex méretű naplónak.

– Idekint az erdőben egy magamfajta leginkább azzal ütheti el az idejét, hogy megpróbálja megismerni az erdőt. Sok könyvem van – mutatott körbe, s valóban, a falak mentén roskadoztak a polcok a vaskos kötetektől. – Növényekről, betegségekről is. Mindet elolvastam, némelyiket többször is, és az évek folyamán számos növényt, kórságot megismertem. Tudom melyik virág hogyan hat, szóval elmondhatom magamról, hogy konyítok a gyógyászathoz, alkímiához.

Felcsapta a könyvet, végiglapozott néhány tucat oldalon. Mindegyiknél tasakok, szárított levelek, olykor kilapított bogarak lapultak, annál is, amelyiknél végül megállapodott. Felvette a tasakot, és tartalmát nyitott tenyerére szórta.

– E virág gyógyítja azt a lázat, ami a kis Ince testét is égette – tolta a virágreszeléket Ámon arcába. – A városok professzorai nem ismerik. Igen ritka, nekem is csak ennyit sikerült összegyűjteni az évek során. Én ezt most neked adom – visszaszórta a virágreszeléket a tasakba, és Ámon kezébe nyomta. – Vidd el, tanulmányozd. Tanulj a természettől.

– Hm… – méregette a rongyos tasakot a doktor, majd hálásan bólintott. – Úgy lesz, köszönöm. És sajnálom, hogy tudatlanságomban vádaskodtam.

– Semmi baj, már megszoktam – legyintett Médea, aztán az ajtó felé tessékelte vendégeit. – Van még valami?

– Ez volt az utolsó vád, kedves Médea – felelte az előljáró megkönnyebbülten. – Köszönöm, hogy újfent időt szakított ránk. Remélem, többet nem fogjuk háborgatni.

– Én már ilyesmiben nem reménykedem, barátom – mondta Médea, majd elbúcsúzott a két férfitól.

Bezárta az ajtót és az ablakhoz lépett. Nem érdekelte, az előljáró mit mond a csőcseléknek, csak azt várta, hogy végre elkotródjanak. Körmeivel a párkányon kopogtatva figyelte a távozókat, majd mikor az utolsó falusi is eltűnt, hangosan felsóhajtott.

– Miért kell neked mindig a bajt keresned? – fordult a háta mögött álló lány felé.

– Én nem is… – kezdte, gyönyörű kék szeméből sütött az ártatlanság. Vörös haja mezítelen vállát verdeste. – A kamarást le akart feküdni velem, nekem meg nem volt ellenemre. Manfrédhoz semmi közöm, ahogy azt mondtad is. A gyerek pedig meghalt volna, ha nem segítek. Az anyja idejött, te nem voltál itthon, nem nézhettem tétlenül…

Médea szúrósan nézett a lenge ruházatot öltő lányra.

– Ezért inkább felvetted az alakom, amit már jó párszor megtiltottam, és nyíltan mágiát használtál – horkantott egyet.

– Nem nyíltan, anyám – rázta meg dacosan a fejét a lány. – Úgy tettem, mintha gyógyfüvet használnék, ahogy tanítottad. – Médea kétkedő pillantását látva méregbe gurult. – Hagytam volna meghalni azt a szegény gyereket? Mire való a mágia, ha nem segíthetek vele?

– Nem az a baj leányom, hogy segítettél egy haldoklón. A baj az, ha emiatt máglyán akarnak elégetni. Tudod hányszor kellett már életem során menekülnöm az ehhez hasonló tömegek elől? Itt jó dolgunk van, amíg az előljáró él, de te is érezhetted rajta, hogy már nincs sok hátra neki. Akkor pedig kénytelenek leszünk távozni. De addig nem haragíthatjuk magunkra ezt a tudatlan csürhét.

– Értem én csak… – sajnálkozó pillantása lelohasztotta Médea dühét. – Azt sem tudják, hogy létezem. Jól esik, ha néha számítok, ha segíthetek.

Médea büszke mosollyal odalépett a lányhoz, és gyengéden végigsimított az arcán.

– Tudom Cinnia, tudom – mosolya még szélesebb lett. – Csak az emberek nem. Számukra mi mind veszedelmesek vagyunk, s amíg ez így van, mindkettőnknek biztonságosabb, ha csak egy boszorkány létezését gyanítják.