LIGHTSPEED

„Hű-ha, mindig így kezdődik. Aztán jön a futás, meg a sikítás.” Ian Malcolm ezekkel a szavakkal ironikusan próbált reagálni társai álmélkodására a Sorna-szigeten, de valójában egyetlen laza megnyilvánulással körülírta a látványfilmeket is. A hősök először mindig rácsodálkoznak a hihetetlen (és király) dolgokra, aztán meg futnak az aktuális hihetetlen (és király) dolgok elől, nyomukban csattogó állkapcsokkal, golyózáporral, robbanásokkal, lézersugarakkal vagy minddel együttvéve. Ám mit mondhatnánk a folytatásokra? Mikor már a hősöknek mindennapos egy dinoszauruszokkal teli sziget, vagy egy hét méter magas kamionból átváltozó robot? Nos, akkor elvesszük a hűhát és lendületből jöhet a futás, meg a sikítás.

A Transformers és folytatása szó szerint követi ezt a sémát. Az első részben hőseink még rácsodálkoztak, mikor a Camaro két lábra állt, itt viszont már azon sem lepődnek meg, mikor egy háznyi gépezet végigzúz Sanghaj autópályáján, lerombolva mindent, ami az útjába kerül. És ez igazán királyságos egy magamfajta szegénylegénynek. Imádtam a Transformerst, bájosan együgyű, álleejtően látványos és brutálisan sokat rombolnak benne. De a TF2-t látva azt kell mondjam, Mission City szétzúzása lagymatag bemelegítés volt. Csak azt bánom, hogy nem nagyvásznon nézhettem meg, de ez mellékes.

S igen, ez a film, akárcsak elődje, nem a sztorira épít, bár jobban tetszik a történet, mint azelőtt. E szerint az Allspark elpusztításával, az Autobotok a Földön maradtak, mert kocka nélkül keresztet vethettek Cybertronra, azaz az otthonukra. Optimus Prime (Peter Cullen) ugye az első rész végén üzenetet küldött a többi Autobotnak, hogy jöjjenek a Földre, ez meg is történt. Idejött egy csapatnyi mikrobi, és szövetségre lépve az emberekkel, úgynevezett NEST alakulatként elkezdték irtani a Decepticonokat. Mert hát hiába pusztult meg Megatron (Hugo Weaving), Bonecrusher, Frenzy és Blackout, hiába tűnt el nyomtalanul Barricade, az F-22-est imitáló Starscream (Charles Adler) megmaradt, és az utolsó snittben elrepült haza. Na, mint az kiderül ebben a részben, ő lett az új alvezér. Igen, alvezér, merthogy Megatron sem fővezér volt, ő is szolgált valakinek. Ez a valaki lenne a Fallen (Tony Todd), ez ősi transformer, aki valamikor az egyiptomi időkben járt a Földön, vagy annál is korábban. És a hat tesójával (a hét ősi Prime) létrehozta a napkollektort, melynek feladata, hogy a napot elpusztítva energont gyűjtsön, ami ugye a robik energiaforrása (a kocka volt a tárolóedény, vagy mifene). Na most, Fallent jól bebörtönözték a Cybertronon, miután testvérei ellen fordult, a hét Prime meg elrejtette a napkollektort aktiváló kulcsot, a Mátrixot. A kocka elpusztításával a Decepticonok új célja a mátrix megtalálása, illetve, ha véletlen Optimus megmurdálna, akkor a Fallen felszabadítása. Őt ugyanis csak egy Prime győzheti le. Természetesen a Mátrix a Földön van, úgyhogy „az ő háborújuk, a mi bolygónk” szlogen továbbra is áll. Sok-sok robot üti-vágja itt egymást, miközben még az Allspark megmaradt darabkáit is üldözőbe veszik. Itt lép a képbe újra Sam Witwicky (Shia LaBeouf), aki a ruhájában, amit az első részben viselt, talál egy kockaszilánkot. Azt nem értem ugyan, hogy három év alatt miért nem lelte meg, de ez más kérdés. A lényeg, hogy pont most esik ki a darabka, és kelti életre a konyhai gépeket. Szóval Samnak az egyetemre költözés közben meg kell még küzdenie néhány agresszív kávéfőzővel, konyhamalaccal, meg ilyen aranyos konyhai cuccokkal. Miután az agresszív dögöket Bumblebee (Mark Ryan) lerendezte, Sam az éppen „szeret, nem szeret” kínjaival küszködő barátnőjénél, Mikaela-nál (Megan Fox) rejti el a kockadarabot. Közben a Decepticonok is találnak egy szilánkot, amit megszerezve felélesztik Megatront, és innentől kezdve aztán mindenki azért teper, hogy ő lelje meg először a Mátrixot. Természetesen a versenyfutásba belepusztul minden, ami útba kerül, így lemondhatunk a Keopsz-piramisról, Sanghajról, Páriszról, egy egyetemi kampuszról, de lesz itt kisebb erdőirtás is.

No, a történet hangyányit bonyolultabb, mint az elődje, viszont legalább olyan lukacsos. Logikai buktatók ezúttal is rendre vannak és kb. üvöltenek, de hát kérem, ebben a filmben minden, a sztori is a látványt szolgálja, és nem fordítva (mentségére, nem is akar ennél több lenni, nem is ámítanak minket az ellenkezőjével, és személy szerint nem is vártam el soha). Negatívum az is, hogy a robikra nem marad idő. Már az első rész sem tudott mit kezdeni a benne szereplő tizenhárom robottal. Igazán csak az Autobotokat és Megatront ismerhettük meg. Ezúttal sokszorosan több a robot, mindkét oldalon, így voltaképpen Optimuson, Megatronon és Fallenen kívül nem sok más trafóra jut idő. Oké, szerepet kap még a kissé perverz Wheelie (Tom Kenny; aranyos kis robot, elfogadnám itthonra ), meg az öreg Jetfire (Mark Ryan), kicsit többet van képernyőn Bumblebee (aki valamiért már megint nem tud beszélni) és Starscream. Se a sok robikavarodásban az első részből megismert, és amúgy szerintem a legjobb robot Ironhide (Jess Harnell), vagy Ratchet (Robert Foxworth) már csak díszletelemek. Az új robotokról meg olykor a nevüket sem tudjuk meg. Pedig én még el is nézem azt a hibát, hogy például a Szerkesztettek (amikből összeállt a benga állat Devastator / Frank Welker/) replikálódtak, vagy, hogy az első részben elhunyt helikopternek, Blackoutnak van egy ikertestvére ebben a részben, alias Grindor Frank Welker, csak más a színe. Szóval kicsit több játékidőt kaphattak volna robiék, pláne az újak. Érdekelt volna a három robot, akiket csak Arcee-nak (Grey DeLisle) hívtak (de valójában három nővér, Arcee, Chromia és FalreUp; nem mellesleg már az első részben is feltűnt[ek] volna, csak végül kihúzták ő[ke]t), vagy a nagydumás Sideswipe (André Sogliuzzo) is megért volna néhány extra percet. Persze a hígvelejű ikrek, Skids (Tom Kenny) és Mudflap (Reno Wilson) végig jelen vannak… Újdonságként hatott viszont a Microconokból átalakult Reedman (Frank Welker), aki egy igazán ötletes, majdhogynem 2D-s robot. De jópofa a macskaszerű Ravage (Kevin Michael Richardson), aki kvázi Scorponokot váltaná, ha az első rész farkát vesztette skorpiója nem térne vissza, így meg kell lenniük egymás mellett, már ha találkoznának. Végül még megemlíteném Soundwave-et (Frank Welker), akit már az első részben is használni akartak (és elnézve a funkcióját, lehetett is volna), de akkor nem vetették be. Most viszont itt van, majdnem teljes pompájában.

És ha már új robotok és történet, nos, már az első részben is eltűnt a vágás miatt egy, méghozzá a rendőrautó Barricade. Őt láthattuk az autópályán, mikor a Decepticonok üldözőbe veszik Saméket, aztán soha többé nem jelent meg (egy időben úgy hírlett, hogy feltűnik ebben az epizódban, de ez nem valósult meg). A TF2-ben már több ilyen gép is van, sőt, olyan is akad, aki csak jön és megy. Az említett Arcee ikrek a végső csatában eltűnnek, feltehetőleg megmurdáltak, mert az utolsó jelenésükkor jól eltalálta őket egy nagyobbacska gépezet. De biztosan nem tudni. A kis Wheelie meg szó szerint eltűnik, Jetfire-rékkel átrepül Egyiptomba, aztán huss… soha többé nem látjuk. Lehet elnyelte a homok. De ott van Jolt, egy szép kék robot, aki jó, ha egy percig szerepel, de akkor csak úgy feltűnik. Legérdekesebb az utolsó csatában, ahol csak akkor jelenik meg, mikor szükség van rá, majd újra eltűnik. Oké, már tudni, hogy szó szerint az utolsó pillanatban került be, na de, hogy ez a filmben is látszódik, az durva. És Scalpel, azaz a Doktor (John Di Crosta) sincs jobb helyzetben, mert bár a képregényben és a könyvben kinyírta Optimus, a filmben csak felszívódik.

Mindegy, robotból akad annyi, hogy egy egész roncstelep kitelne belőlük. És ha sok játékidőt nem is kapnak, legalább látványosan vannak jelen. Mert a látvány az üt, és ez itt a lényeg, kérem szépen. Már a kezdő jelenet sem semmi, amikor Demolishor (Calvin Wimmer), egy bazinagy exkavátor két kerékre áll és végigzúz Sanghajon, majd a fejére ejtik Optimust (és ez csak az üldözés egyik fele, mert közben Arcee-ék, az ikrek és Sideswipe ugyancsak ledöntve pár épületet kergetik Sideways-t /John Di Maggio/). De számomra az igazi csúcspont az volt, mikor Optimus egymaga felvette a harcot Megatronnal, Starscreammel és Grindorral. Na, az kérem egy frankón megkoreografált kis csihi-puhi volt. És itt két lényeges dolgot is kiemelnék. Az első, a koreográfiák. Az első részben, legalábbis a werkfilmek tanulsága szerint volt, csak a hülye vágás és a túlságosan közeli, rángatózó kamera miatt ezt nem lehetett kivenni. Ráadásul a harcok baromi rövidek voltak. Ezúttal ilyen gond nincs, sok a szép totálkép, amikor három robot is elfér a vásznon, a csaták nincsenek gyorsra, rövidre vágva, és szépen kivehető az olykor Jackie Chan nyomdokain haladó koreográfia. És persze az egészre a pontot a környezet amortizációja teszi fel, mert hát mégis csak több tonnás robotok dobálják egymást. Persze a látványt éri némi negatívum is, mikor az ember felismeri az előző részből átollózott jelenetet (ilyenre már az elsőben is volt példa, csak akkor még módosították a Pearl Harborból átemelt jelenetet). Ez elég amatőr húzás volt, Mr. Bay.

A másik dolog pedig Optimus Prime. Nagyon kemény legény, csak egy bajom volt vele az első részben. Kissé szuicid volt és emiatt baromi jó bokszzsákként funkcionált. Oké, Bonecrushert elkalapálta, nagyon szeretem is azt a jelenetet. Na de mikor Megaronnal küzd, hát az szégyen. Vagy éppen elhajítja Mega, vagy a betont törli fel vele. És hányszor mondja el, hogy egyesítsék vele a kockát, és jól feláldozza magát. Amikor meg Sam helyette Megatront választja, akit ugyanúgy nyilvánvalóan megöl a kocka, mit kiált Optimus? „Sam, neeeee!!!” Hát ez egyértelmű jele az öngyilkossági hajlamnak. Hál’ istennek, az elmúlt három évben Optimus helyre jött, talán beszélt egy pszichológussal, vagy nem t’om, de jó, hogy így történt. Azon kívül, hogy már nem akar lépten-nyomon meghalni, végre bemutatja, miért is ő a faszagyerek az Autobotok között. Harcol és nyer, aprítja a Decepticonokat, mint nagymama a kislábujját körömvágás közben. Persze ez rendre kivágta a biztosítékot a keménymagos Transformers rajongók között, de nekem, akinek jobban tetszik a filmbeli TF világ, ez nagyon-nagyon bejött. Hát még mikor Optimus felspanolja magát a Fallen ellen, és úgy elkeni a száját, hogy az ember csak pislog, mi volt ebben a bukottban olyan nagy szám. Ráadásul Optimus kapott egy adag önbizalomtól telt dumát is, szóval akárki is a pszichológusa, jó munkát végzett. Optimus Prime tényleg fővezír lett.

Na de, kanyarogjunk kicsit vissza a filmre, mert a robik és a látvány mellett vannak emberek és zene is. Szóval, visszatér Sam, meg kedvese, Mikaela. Jó nekik, Sam még mindig jópofa, én bírom, LaBeouf is szimpatikus. Mikaela, azaz Fox kisasszony meg, nos… elég megnézni a legelső képsort róla, mindent megtudtunk a karakteréről. Lehet, hogy a csaj nem egy IQ bajnok, de dögös, s ebben a látványfilmben az ő látványa kell, nem az esze. Amúgy, csak egy kis kitétel, a legújabb botrányáról, mikor Bay-t Hitlerhez, meg Napóleonhoz hasonlította, erre a stábtagok felzúdultak, hogy hogyan merészeli. Ugyanazok a stábtagok, akik mindennek elmondják névtelenül Bay-t, s abban is benne van a diktatórikus jelző (amúgy elég megnézni a Transformers DVD extra lemezét, kiderül, hogy egy alpári paraszt a fickó). Szóval na, lehet, hogy a csaj nem állt kétszer sorban, amikor az észt osztották, meg egy beképzelt liba lett stb. de legalább kimondja, amit mindenki tud, csak nem mer kimondani, legalábbis ha a neve is ott van. Persze meg lehet érteni, az operatőrt előbb rúgnák ki, mint az aktuális sztárocskát…

Na de megint elkanyarodtam a filmtől, ráadásul a pletyka rovatba. Zurück. Visszatér az első részből Lennox (Josh Duhamel) is, immár őrnagyként, meg hű társa, Epps őrmester (Tyrese Gibson), és újra szerepet kap az első részben ritka idegesítő ügynök, aki immár csak egy hentes. Igen, Simmons (John Turturro). Meglepő és mulatságos, hogy míg az első részben a tíz centis betonfalat könnyen átlehetett fejelni tőle, addig itt az egyik legjobb szereplő lett. Lehet rájöttek, hogy Turturro kicsit többet ér annál, mintsem elpazarolni egy idiótára. De azért sikerült überelnie a Sector 7 trikóját… brrrr… Hála az égnek Sam apucikája (Kevin Dunn) és anyucikája (Julie White) is visszatér. Az öreget, Ront csíptem az első részben is, jó fej volt. Julie viszont az a karakter, akit már az első filmben is Optimus lába alá löktem volna, itt meg Bumblebee helyében szétrobbantottam volna az egész házat, ha tudom, hogy bent van. Sikerült túlszárnyalni az első részben látott baromságait, sokszorosan.

Aztán persze kapunk új szereplőket is. Itt van Ramon Rodriguez, aki Leo Spitzet játsza, ő egy személyben váltotta az első rész két számítógép bubusát (a szöszi Maggie-t, meg a golyó Glent), hála a magasságosnak, ugyanolyan idegesítő, mint néger kölyök volt. Sőt, rosszabb, mert Glen legalább megnevetetett, de ezt a Leot belöktem volna Devastator szájába. Mellette meg kapunk még egy Alice nevű leányzót, akit Isabel Lucas játszik. Mondjuk úgy, hogy ő jobban alakítja a TX-et, mint Kristanna Loken.

No, ők a szereplők, az első rész nem túl magas szintjét hozzák, elökörködnek (néha túl sokat is), elugrabugrálnak, jól tudnak sikítani, ordítani, futni, szóval teszik, amire Bay utasítja őket, de egyik sem fog Oscart nyerni ezzel az alakítással, az fix. A robotok hangjai sokkal jobban játszanak, mint ők. Ami nem csoda, hiszen igen jó színészeket válogattak össze. Azon túl, akiket fent már felsoroltam, az egyik ősi Prime hangja Michael York, míg egy másikat a The Clone Warsból is ismerősen csengő Robin Atkin Downes szinkronizál. És az igazán érdekes, mikor két különböző robotot kelt életre egy ember, amit fent össze is vethettek, de azért példát ide is állítanék: Kevin Michael Richardson egyszerre adja a hangját Rampage-nek, Skipjacknek és az egyik ősi Prime-nak.

Zene terén sem nagy a változás az első részhez képest. Még mindig nagyon jó, dögös. Csak, míg az első rész muzsikája az újdonság erejével letaglózó volt, ez már csak a remek zene jó folytatása. Persze ez egyáltalán nem negatívum, csak érzékeltetni próbálom a kettő közti árnyalatnyi különbséget. A filmhez tökéletesen illik, pláne mikor felcsendülnek az első részben hallott taktusok, és ami még jobb, hogy ez is hallgatható önállóan is.

Szóval, így a végére. Mit kínál a Transformers – Revenge of the Fallen? Valamivel több, mint két órányi látványos, ütős csihi-puhi, csitt-csatt, dirr-durr egyveleget. Mindenben túlszárnyalja elődjét, több a robot, akik többet vannak a képernyőn és jobban megmutatják őket, hosszabb és több az akció, jobbak a koreográfiák, dögösebb Megan Fox, több a debil poén, csavarosabb a sztori, nagyobbak a robbanások és rombolások, sokkal több a modern haditechnológia stb. Michael Bay hatványozottan kimerítette azt az igazságot, hogy a folytatásnak mindenben túl kell szárnyalnia az elődjét. És emiatt nekem jobban tetszett, mint az első rész.