LIGHTSPEED

Elérkeztünk hát az utolsó Alien történethez. Utolsó, mert ezután már nem készült önálló Alien film, és utolsó, mert eztán a minőség drasztikus romlása, az univerzum tiprása és a sci-fi éra majdnem teljes elvetése következett be. S bár személyes véleményem szerint az AVPR már felér ehhez a filmhez, azért még mindig nem az igazi (majd az lesz, ha végre a jövőben játszódik a sztori és a történet is bonyolultabb lesz).

Nos tehát, 1997-ben járunk. Öt év telt el a kissé balhésan elkészült, megcsonkult, megrontott és se kritikailag, se rajongói körökben nem túl nagy népszerűségnek örvendő Alien³ óta (persze ez a megítélés az AR után gyökeresen megváltozott, és már mindenki isteni filmnek gondolta az A3-at. Majd fordulat következett az AR ügyében is, mikor megjelent az AVP ). Természetesen, ezt a filmet sem akarta senki. Egyrészt, David Giler lezártnak tekintette Ripley és az idegenek történetét az A3-mal. Másrészt a háta közepére sem kívánta azt a viszálykodást, ami az előző film forgatásán volt. Természetesen, ki ha nem a Fox, kiadta az ukázt, így Giler és Walter Hill újra összeültek, hogy negyedszerre is rázavarják a dögöket az emberiségre. A nagy kérdés azonban a „hogyan” volt. A problémák ezzel kapcsolatban Ripley-nél kezdődtek. A stúdió a fejébe vette, hogy Sigourney Weaver nélkül nem Alien az Alien (ez milyen hülye látásmód, tudtommal a filmeknek nem Ripley a címe…), így viszont akarták látni. Mit érdekelte őket, hogy Ripley végérvényesen és visszafordíthatatlanul halott, és még a teste sem maradt meg? Szóval, egyszerű lett volna történetet írni Ripley nélkül. Baromira nehéz volt vele együtt. Másik probléma, hogy Sigorney Weaver ezúttal sokkal határozottabban ragaszkodott azon kijelentéséhez, hogy nem akar még egy Alien filmben szerepelni. Kijelentése szerint, sci-fiben minden lehetséges, és hajlandó lenne visszatérni, ha a forgatókönyv meggyőzi.

Na ja, a forgatókönyv, ami körül az előző filmben nem kevés probléma volt. Gilerék ezúttal nem szöszöltek. Fogták Joss Whedont (Firefly; Serenity; Buffy; Angel; Titan A. E., Toy Story), rábízták a feltámadás megoldását. Whedon, aki egész jó mesélő vénával lett megáldva, össze is harácsolt egy történetet, amellyel megnyerték Weavert (meg gondolom rásegített az a nem kevés nullát tartalmazó csekk, amellyel 1997-ben a legjobban fizetett színésznő lett). A stáb is megvolt, egyedül a rendező hiányzott.

A másik, ami az A3-nál gondokat okozott. Ki a túró legyen az? A producerek újra egy ifjú titánt akartak megnyerni maguknak, aki újra más szellemben nyúlna a filmekhez. Lendületből európai szakira gondoltak. Első jelöltjük Danny Boyle (Trainspotting) volt, ám ő visszautasította a felkérést. Ekkor jelölték meg a francia Jean-Pierre Jeunet-t, aki a Kukorica gyermekeivel és a Delicatessennel lett híres-hírhedt horrorkörökben. A fickó cefetül nem akart ezzel foglalkozni, és voltaképpen csak egy kalandnak tartotta. Viszont ő megkapta azt, amit Fincher és a Strause fivérek nem (Andersonnak tökmindegy, ő bábu volt): szabad kezet. Jeunet pedig, ha már elfogadta, és ha már szereti a kalandokat, akkor ki is használta ezt. Az operatőri posztra bekérte Darius Khondji-t (A Hetedik), vágónak Hervé Schneid-t (Delicatessen), illetve Pitof-ot (Delicatessen) speciális effektusi munkára. Jeunet, mivel nem akart francia filmet csinálni (ennek ellenére a hatás kézzel fogható), alaposan áttanulmányozta kollégáival az amerikai filmeket, illetve belemélyedtek az előző három Alien filmbe is. Lenyűgözte őket Scott műve, de mivel az akkori (és a mai) sikerfilmek akció dúsak voltak, így úgy döntöttek, az Aliens mintáját követik, és sci-fi-akció-horrort kotyvasztanak. Jeunet-nek ezenfelül szándékában állt humort adni a történethez (amihez remek asszisztens volt Whedon amúgy sem humortalan scriptje). A stáb állt, a színészek, élükön Sigorney Weaverrel, megvoltak, a producerek (azaz a Fox) bólintottak mindenre, amit Jeunet kitalált, így hát a film forgatásra készen állt. Ezúttal azonban nem Londonban, hanem Los Angelesben, mivel Weaver nem akart elszakadni a családjától. Ennyit számít a neve ebben a Sagaban

Nézzük hát a filmet.

Innentől spoiler!

Kétszáz évvel járunk azután, hogy a Fiorina „Fury” 161 büntetőtelepet lezárták, és az őrszemélyzetet visszavonták (ezen mindig halálra röhögöm magam a film végén, hiszen a személyzet minden tagja elhunyt). Ellen Ripley halott. A Weyland-Yutani Társaság szép lassan felvásárlásra került a Wal-Mart által (lehetséges, hogy végül belerokkantak a dögök utáni hajszába, elvégre két telepük és egy űrhajójuk ment rá, és gondolom, miután a Sulaco kikötött, a tengerészgyalogság is kérdezősködni kezdett). Az LV-426 pedig lakhatatlanná vált. Az idegenek eltűntek az emberlakta világokról. Ripley tehát győzelmet aratott. Vagy mégsem? Az Egyesült Rendszerek orvosi kutatóhajóján, a USM Aurigán Dr. Mason Wren (J.E. Freeman) vezetésével egy tudós csapat a Fury 161-ről (a filmben és a könyvben valamiért 16-ot mondanak) szerzett vérminták alapján sikeresen klónozza Ripley-t és a benne lévő királynőt. Persze nem állnak meg itt. Az egyszerű másolás helyett genetikai fúziót hajtanak végre az ember és az idegen között, így hét borzalmas mutáns után létrejön Ripley 8. A teremtmény messze nem egyszerű ember. Rendkívül gyorsan megnő, és legalább ilyen tempóban regenerálódik. Ösztönei olyan fejlettek, mint az idegeneké, agressziója és ereje meghaladja az emberekét. Vére pedig enyhén savas. Az orvosok kioperálják belőle a királynőt, akit aztán karámba zárva felnevelnek. Eközben az Aurigára érkezik a Betty legénysége, kiket Perez tábornok (Dan Hedaya) bízott meg azzal, hogy raboljanak el néhány civilt, akik keltetőként működhetnek közre a kísérleteikben. Mialatt Elgyn (Michael Wincott) csapata a hajón vendégeskedik, az idegenek kikelnek és felnőnek. Elgyn azonban nem tudta, hogy egy terroristát is a fedélzetre hozott a szemrevaló Annalee Call (Winona Ryder) képében. A nő egyetlen vágya Ripley elpusztítása, ám rendesen elkésett. A királynő már nincs Ripley-ben. Eztán Wren elfogja, és begyűjteti a Betty legénységét, hogy kivégeztesse őket terrorista ténykedésért. Pechére, Elgyn csapata korántsem volt olyan fegyvertelen és képzetlen, mint amilyennek elsőre tűntek. Elfogják Wrent és a mészárlást túlélő Distephanot (Raymond Cruz). Míg az Auriga legénysége a zűrzavarral foglalkozik, az idegenek kihasználják az alkalmat a szökésre. Kijutnak karámjaikból és megkezdik rémes ténykedésüket. Perez tábornok azonnal evakuálja az Aurigát, több-kevesebb sikerrel. Végül csak a Betty legénysége, Ripley és a két túsz marad a hajón, akik igyekeznek eljutni a dokkban várakozó teherhajóig. Útjuk során hozzájuk csapódik Larry Purvis (Leland Orser), akit Elgynék raboltak el, és akiben egy alien fejlődik. A csapatnak nem könnyű a dolga. Az Auriga lezárta a főbb zsilipajtókat, így kerülőt kell tenniük, miközben az idegenek csapdából csapdába kergetik őket. Ráadásul a hajó elindult a Föld felé. Végül a túlélők eljutnak a Betty-ig, míg Ripley-t elhurcolják a bestiák a fészekbe, ahol szembesül a királynő mutációjával. Az anyaszörny elevenszülővé vált és életet adott egy ember-idegen hibridnek. A mutáns lemészárolja anyját, és mindenkit, aki az útjába kerül. Egyedül Ripley-t nem bántja, mert őt tartja a mamájának. Ripley végül visszajut a Betty-re, melynek időben sikerül elhagynia a Földbe csapódó Aurigát. Ám az újszülött rémalak követte Ripley-t. A harc végül a Betty-n zárul le. A szörnyet kiszívja az űr vákuuma a hajóból, míg Ripley 257 év után végre hazaér a Földre.

Ez tehát a sztori, hellyel-közzel dióhéjban. Nem túl csavaros, voltaképpen a Jurassic Park mintáját követi. Szereplők A-pontból C-be futnak B érintésével, majd megküzdenek a főbestiával, és végül boldogan távoznak (már aki túléli).

Nos, ezzel a filmmel nekem elég hullámzóan indult a kapcsolatom. Ez volt az első Alien film, amit már vártam (a ’86-os Aliensnél még egy éves sem voltam, és azért ilyen korán nem kezdtem a horrofilmezést, a ’92-es Alien³-nál pedig nem tudtam arról, hogy az Aliens-nek van egyáltalán előzménye, illetve utózmánya). A trailert a Cinema című, azóta megboldogult TV3-as műsorban láttam (párja az HBO-n futó Mozi, mozi, mozi), és hát nem kicsit örültem, hogy milyen csodásan megmutatják benne a dögöket, lesz új űrhajó, bazi nagy lézerfegyverek és persze királynő. Ez utóbbival kapcsolatban iszonyúra vártam egy hasonló harcot, mint amilyen az Aliensben volt. Szóval hamar kialakult bennem egy kép, amelyben kábé az Aliens modernizált változatát láttam. Aztán jött a film. A moziban először furcsán nézett rám a jegyszedő, mit keres egy kisgyerek egy ilyen filmen, de apámmal csakhamar meggyőztük, hogy nem először fogok szörnyeket látni, és nem fogok besokkolni. Szóval bejutottunk. A film elkezdődött, tartott (egyszer még egy csúnya nézést is kaptam az előttem ülőtől, mert a trailerben már szerepelt a víz alatti jelenet és lelkesedésemben elszóltam magam, hogy mikor jön), aztán véget ért. Tetszett a film, de messze nem azt kaptam, amit vártam. Bele estem abba a csapdába, hogy a lécet az Aliens szintjére rúgtam. A királynővel való csata elmaradt, az akciók messze nem olyan pergők, mint az Aliensben. A film végi undormányt pedig máig utálom. És persze ott van Ripley, akitől végleg kivert a víz. Szóval, nem igazán rajongtam a filmért. Sőt, mivel akkoriban lett megvéve az újra kiadott VHS verzió, és szembesültem a ténnyel, hogy az Alienen és az Aliensen nem a megszokott (és remek) szinkron van, hanem valami förtelem (ekkor kezdtem rájönni, hogy valami nincs rendben a magyar szinkron háza táján), így szép lassan elhatárolódtam az Alien univerzumtól. Meg-megnéztem néha napján őket, de messze nem éreztem már azt a rajongást, mint ami kezdetben volt. Ráadásul eluralt a Star Wars és a Star Trek, melyek ekkoriban élték virágkorukat. Egészen 2003. végéig tartott ez az állapot, mikor regisztráltam az Aliensonline fórumára (akkor még egy másik fórumra és egy másik AOL-re – sőt, az sem biztos, hogy akkor már online volt a neve). Itt értesültem először, hogy készül az AVP film (akkoriban még se a címről, se a történetről nem tudtunk, hát még a rendező nevéről… de a véleményem már akkor megvolt arról, hogy nem fog jól sikerülni). Újra beindult a lelkesedés és szép lassan visszazökkentem a rajongásba. Befaltam a fellelhető könyveket (köztük a filmregényeket), feltúrtam az akkoriban készülő adatbázist, meg minden, ami nálam a rajongással jár Egyúttal újra elővettem a filmeket. Hála a Star Warsnak, megtanultam a részletekre odafigyelve kombinálni, apró nüánszoknak jelentéseket adni, így teljesen új szemszögből néztem végig az egyes részeket. Így az AR is hatalmasat változott a szememben. Mára imádom ezt a filmet.

Az első, ami megfog, mikor beteszem a DVD korongot, az a hangulat. A filmből árad a francia hatás, és bár nem szívlelem ezt más filmeknél, valahogy az AR-hez passzol. A film már ezzel is elhatárolódik az előző háromtól, mintha csak azt érzékeltetné: az a történet lezárult. Ez már egy új fejezet. Tovább erősíti ezt az érzést a két cselekmény közötti 200 év. Történetileg nincs sok haszna, hiszen annyi a különbség az idősíkok között, hogy nagyobbak a hajók, nem kell már annyira a hibernáció, illetve vannak lézerfegyverek is. Azonban ez elég indok volt arra, hogy az AR-ben teljesen új világot építsenek fel. Egy modernebb, de szürreálisabb, nyomasztóbb világot. Olyasmit, amiből az alienek már egyáltalán nem lógnak ki. Bár csak az Aurigát csodálhatjuk meg (illetve az SE verzióban a lerobbant Párizst), összehasonlítva azt a Sulaco vagy a Nostromo kivilágított termeivel, érezhető a két világ közti különbség. Az előző három filmtől való elkülönülés remek példája még, hogy már nem egy kapzsi cég, hanem maga a kormány akarja a dögöket, illetve Ripley és az idegenek mutációja is eme célt szolgálja. Ezekről azonban később.

A nyomott, szürreális hangulatot nagyban erősíti John Frizzell posztapokaliptikus dallamai, illetve a komor, lerobbant, sötét díszletek. Ahogy az eddigiekben, itt is lehet egyetlen színnel jellemezni a film világát, ezúttal a rozsdabarnával (Alien: fekete; Aliens: sötétkék; Alien3: narancs; AVP: sötétzöld; AVPR: sötétkék).

Szereplők tekintetében ezúttal nagyot fordult a világ. Ezúttal nem annyira világos, ki melyik oldalon áll. Sokkal árnyaltabb a helyzet. A tudósok közül Wren karaktere kissé elmehibbant és gonosz, ez világos. Ellenben Gediman pusztán kíváncsi, bár végül ő is bedilizik, mégsem sorolnám abba a kategóriába, ahová Burke-t, Michael Bishopot és Wrent. Vagy itt van a Betty legénysége. Egyértelműen nem a jóság mintapéldái, hiszen ők rabolják el azokat, akikből kikelnek a dögök. Azaz segédkeztek a gonosznak elszaporítani a dögöket. Mégis ők a jófiúk, pedig maximum Christie (Gary Dourdan) az, aki elől nem térnék ki egy sötét utcán. Johner (Ron Perlman) nagyobb állat, mint a Fury lakói együttvéve. Elgyin tahó paraszt, Hillard (Kim Flowers) hisztis liba, Vriess… na, ő egy olyan ember, akit sosem jutott volna eszembe hasonló filmbe tenni. Egy nyomorék, tolószékhez kötve. Ja, és itt van Call, aki nem csak szépségével, de idealista hisztijével (ahogy azt Ripley oly jól megfogalmazta: a buta liba sorozat legújabb modellje) eléggé kilóg társai sorából (teszem hozzá, a moziban ő lepett meg a legjobban. Kétszer is. Amikor lelőtték, teljesen értetlenül pislogtam, hogy eshetett ez meg egy főszereplővel. Majd mikor feltámadt, és kiderült róla, hogy robot.). Ráadásul, ahhoz képest, hogy az élet védelmére programozták a szentemet, lazán hagyta, hogy feláldozzák azokat a szerencsétleneket, akiket a Betty-n hoztak. Szóval, ez az érdekes színtársulat azok, akikért szurkolnunk kell. Vegyes és érdekes karakterek, hamisítatlan Whedon figurák (a Serenity legénységének előképének is tekinthetőek. Pl.: tagadhatatlan a rokoni vonás Johner és Jayne között, illetve Call és Kaylee között). Persze, van itt még két figura. Purvis, aki azt sem tudja, mi folyik körülötte, hiszen hibernálva került a hajóra. Mikor felébredt, valószínűleg végignézte társai rémületes agóniáját, majd megjelent előtte ez a jóképű társaság, akik közölték vele, hogy a halálán van. Aztán szépen megszavazták a kivégzését, amitől csak Call mentette meg. Egy szerethető karakter, akiért az ember végig drukkol, természetesen hiába. Az idegen végül kikell belőle. Mégis ennek a szerencsétlen figurának jut a végső önfeláldozás. Vele kapcsolatban az is felettébb érdekes, hogy azok, akik segítenek neki kijutni, ugyanazok, akik az Aurigára vitték. A másik figura pedig újra a rosszfiúk csapatából került ki, mégsem rosszfiú. Ő Distephano, az Aurigán szolgálatot teljesítő katonák egyike. Sajnálatos mód a karaktere enyhén háttérben van, mégis érdemes figyelemmel kísérni. Az elején buzgón áll Dr. Wren és a ráfogott lőfegyverek közé, míg a végén szó szerint elküldi melegebb éghajlatra a dokit.

Végül itt van Ripley. Ripley, aki már nem az a Ripley, aki feláldozta magát az emberiség javára. És mégis az. A harmadik részben volt egy mondata, ami ebben a filmben szó szerintivé vált: „Ne félj tőlem, már én is a családhoz tartozom.” Igen, Ripley fejlődése itt elért egy csúcspontot. Az Alienben független volt a lénytől. Az Aliensben vele álmodott. Az Alien³-ban benne fejlődött. Az AR-ben ő lett az. Szép ívet leírva Ripley és az idegen fokozatosan eggyé vált. Mégis, a film belénk sulykolja, hogy az a nő, akit először a Nostromon hozott össze a sors (és a Weyland-Yutani) az idegennel, valóban halott és sosem támadt fel. Ripley 8 teljesen más karakter, más identitás, aki mindössze rendelkezik annak a Ripley-nek az emlékeivel. A ráébredés mind a karakter, mind a nézők szintjén megtörténik, mikor elérik azt a groteszk múzeumot, ahol az előző hét kísérlet maradványai találhatóak.

Jöjjenek hát az idegenek, elvégre ők a címszereplők. Az AVP-t leszámítva talán itt szemlélhetjük meg a legjobban eme bestiákat. Bár a horror-hangulaton sokat ront, egy magamfajta rajongónak igazi gyönyörűség az ilyesmi. Egyrészt, a lények alapvető változáson mentek át, és már csak távoli rokonai annak, amely majdnem sterilizálta a Nostromo fedélzetét. Most azonban először láthatjuk közelről, mennyire okosak ezek a lények. Bár már az Aliens-beli tetteikből is tudhattuk, hogy nem csupán állatok, addig itt tanulnak, összeesküdnek, csapdát állítanak. Először láthatjuk őket a víz alól szemlélve úszni (de nem először úsznak, hiszen erre volt már precedens az Aliens-ben), végre jobban megnézhetjük, hogyan köpnek savat (ez se első alkalom a hiedelemmel ellentétben, mert már az Alien³-ban is köpködött a dög). Szóval, az előző részekhez képest igazán szemügyre vehetjük őket.

S akkor itt a királynő és a mutációja. Maga a szülés jelenete tetszik, mert ezúttal fordított a helyzet. Ezúttal az alienből bújuk ki egy hozzá képest idegen lény, majd pusztítja el. Mintha a rendező úgy döntött volna, visszaadja azt, amit a filmekben kaptunk a dögöktől, és megismerteti őket azzal, milyen érzés az, amit ők művelnek velünk. Szóval, érdekes és bizarr. Másrészről viszont, jobb lett volna, ha az eredeti elképzelésekkel jelenik meg a dög, nem azzal, amivel végül világra jött. Az újítási szándék dicséretes, de a kivitelezés nem jött össze. Az új lény, ahhoz képest, hogy ember-idegen hibrid akart lenni, inkább volt egy groteszk ember. A fej formáját leszámítva semmit nem örökölt át az alienektől, ami szerintem nem volt jó húzás. Szemek, nyelv, vörös vér, fehér, egyáltalán nem kitines bőr… szóval, nagyon-nagyon távoli rokonságban állhat az eredeti alienekkel. Mindezek tetejében még feleslegesen brutális (az AR az a film, ami már alienhez képest is túlzásba vitte a vérengzést) és röhejesen lassú. Az érzelmekkel pedig végkép elkülönítették az alienektől. Szóval szép volt, jó volt, de élvezettel néztem végig, amikor ledarálták apróléknak.

SE Verzió
Az Alien Quadrilogy-hoz újravágták az A3-at, és természetesen az AR sem kerülhette el a sorsát. Nehogy már ennek ne legyen bővített változata. Jeunet a film elejei audiókommentárba leszögezi, hogy az SE verzió inkább egy alternatíva, mintsem rendezői változat, ugyanis ő teljesen elégedett a mozissal. Szerintem az Aliens után ennek sikerült a legjobban az újravágása, ugyanis semmit nem vettek el, és éppen eleget adtak hozzá. A film új kezdése messze hangulatosabb, mint az eredeti, ráadásul azonnal felkészít rá, hogy ebben a filmben nem csekély humorra is számíthatunk. Hasonlóan remek a vége, mely az eredeti verzió pozitív kicsengésével ellentétben kifejezetten negatív. Ez két okból jó. Egyrészt igazolódik Johner Földre tett „szarfészek” kijelentése, másrészt bebizonyosodik, hogy az emberiségre végül nem az alienek, hanem önmaguk jelentették a legnagyobb veszélyt. A további betoldások főleg a karakterekről szól, mint Dr. Wren kifakadása, mikor megtalálják Purvist, ezzel emberibbé tették. Azonkívül a Distephano és Christie közötti beszélgetés, mely kicsit jobban jelenlévővé teszi a katonát. Ezenfelül újravágták a Betty megérkezését és legénységének bemutatását, mely így már logikusabb, és pluszt ad Call és Vriess kapcsolatához. A saga szempontjából jelentős az a jelenet, melyben Ripley elszomorodik egy kislány arcképét látva, továbbá amelyben Dr. Wren elmondja Ripley-nek, hogy a Weyland-Yutani csődbe ment. Valamint érdekes az a jelenet, amely Call robot mivoltával, illetve Ripley álmaival foglalkozik.

Összességében azt kell mondjam, ez egy olyan film, amelynek erőssége a részletekben lapul. Elkülönül az elődöktől, mégis ugyan annak az univerzumnak nyit egy új fejezetet. A felvonultatott karakterek rendkívül változatosak és érdekesek, ráadásul messze nem egyértelmű, melyik oldalon harcolnak. Mégis, itt is fellelhető az „ember-e a rosszabb, vagy az idegen” kérdés, jelen van az arctalan gonosz egyik csatlósa, illetve mint mindig, a végső cél újfent a Föld megmentése az idegenektől. A film lezárása pedig egy újabb kört fejez be, hiszen Ripley végre hazajutott és végleg kiirtotta az idegeneket.