LIGHTSPEED

1979-ben az egyszeri mozi néző a bejáratok előtt szembesülhetett egy plakáttal, melyen egy felhasadt aljú cecelégytojás virított. Alatta a szlogen: In space no one can hear you scream. (Ezt magyarul azóta többféleképpen is lefordították, vagyis „Az űrben senki sem hallja a sikolyod.” Vagy „Halálsikoly szeli át az űrt.”) A tojás fölött pedig egy nem túl árulkodó cím virított: ALIEN. Ha emberünk véletlen szembekerült a trailerrel, abból egyvalamit szűrhetett le. Ez a film valószínűleg sci-fi, de nem a jóságos Star Wars féléből. Az irritáló sikolyszerű „zene”, a fel-felvillanó képek a menekülő emberekről, s végül a halálsikoly ezt biztosan elárulta. Mást azonban nem. Na igen, akkoriban tudtak olyan trailert készíteni, ami felkeltette az érdeklődést, de nem lőtt le semmilyen különösebb poént.

Szóval, egyszeri moziba járónk úgy ülhetett be a nézőtérre, hogy szinte semmit sem tudott a filmről. A végén valószínűleg némiképpen átszellemülve állt fel. Hát ez tényleg nem a Star Wars volt. De nem is a Harmadik típusú találkozás. Ilyen még nem volt. Az Alien ’79-ben a többi filmhez képest valóban idegen volt. Megszületett a sci-fi-horror műfaja.

Azóta az Alien széria megélt három újabb folytatást, illetve két mellékágat, amit szintén felfoghatunk akár folytatásnak (előzménynek) is, ha nagyon akarunk. Ezeken túl ezek a nyálas dögök visszatértek képregényekben, videó játékokban, könyvekben, figurákban, egyszóval a lassan harminc éves film kultusszá nőtte ki magát. Rajongótábora, ha nincs is akkora, mint a Star Warsé vagy a Star Treké, mindenképpen méretes. De miben rejlik eme film sikere? Próbáljuk meg kideríteni.

Szokásos spoiler, aki akar meglepetéseket (kifejezetten olyan film, amit jó, ha nem ismer az ember előre), az ne olvassa tovább.

A történet kezdetben nem túl bonyolult. A The Nostromo nevű kereskedelmi vontatóhajó hazafelé tart. „Utánfutójában” húszmillió tonna finomítás alatt álló ásványi anyagot szállít, gyomrában pedig hét fős legénysége alussza mélyhűtött álmát. A hajó központi komputere, Anya (Helen Horton) felébreszti az embereket, mivel értelmes élettől származó adást fog a közeli planetoidon. A csapat nem zökkenőmentesen, de leszáll a bolygón, majd felderíti az adás forrását. Legnagyobb meglepetésükre, a kietlen sziklavilágon egy másik űrhajóra lelnek, amely határozottan idegen. A belsejében a legénység egy tagjának csontvázát is meglelik. Látszólag békés halála lehetett, csakhogy a mellkasa belülről szétnyílt. Nem messze tőle pedig egy szétmart lyuk tátong a padlón. Az egyik felfedező, Kane (John Hurt) azon át leereszkedve egy barlangba jut, ahol számtalan tojásszerű valamit talál. A tartalmukat élve találja, holott a hajó évezredekkel, ha nem évmilliókkal azelőtt zuhanhatott le, és a bolygó maga nem alkalmas az életre. Kane pórul jár, ugyanis közeledtére az egyik tojás feltárul, majd egy rákszerű valami vetődik ki belőle, átjut a sisakján és rátelepedik az arcára. Társai visszaviszik, aztán megpróbálják leműteni róla a dögöt, ám annak savas vére kis híján kilyukasztja a Nostromot. A felszállás után a lény magától leesik és elpusztul. Kane jól van, egészen vacsoráig, mikor agóniába kezd, végül a mellkasa szétrobban és egy apró kígyószerű lény bújik ki belőle. Mivel az emberek iciri-picirit leblokkoltak a véres szülés láttán, a mumus könnyedén eliszkolhat. Kane temetése után megpróbálják előkeríteni, ám a sors úgy hozza, hogy végül ő talál rájuk. Csakhogy, mikor az egyik gépész, Brett (Harry Dean Stanton) szembekerül vele, már nem apró és kígyószerű, hanem legalább két méter magas, bivalyerős, gyors, humanoid forma. Mindezeken túl kegyetlen gyilkos. A dög hajtóvadászata során a legénység tagjai sorban elhullanak, miközben kiderül, hogy van valaki a fedélzeten, aki a dögöt védi. Ash (Ian Holm), a kutatótiszt valójában android, akit a Társaság nevű titokzatos vállalat urai programoztak arra, hogy irányítsa a legénységet a bolygóra és szerezzen be egy mintapéldányt (övéké a Nostromo; bár az Alien3-ig nem mondják ki a cég nevét, már ebben a részben látható a sörösdobozokon a Weylan-Yutani név, ekkor még „d” nélkül. Az Aliens kibővített változatában bukkan fel először a név jól láthatóan, Weyland-Yutani Crp-ként.). Nos igen, a maroknyi túlélőnek szembesülnie kell a ténnyel, hogy nem szerencsétlenül jártak, hanem mindent előre megrendeztek. A Társaság pontosan tudta, mivel állnak szemben, révén a földi antennák már fogták az adást és meg is fejtették az üzenetet (sajnálatos mód ez a részlet a filmből kimaradt, de olvasható a könyvben, illetve a ’97-es VHS kiadás hátoldalán). A Nostromot taxinak küldték oda, míg a legénységet „feláldozható” státuszba helyezték. Ezért Ash likvidálása után úgy döntenek, felhagynak a szörnyeteg üldözésével, és felrobbantják a Nostromot, ők meg a hajóra kapcsolt Narcissus nevű komppal mennek tovább (a mentőcsónak neve a filmekben sosem hangzik el). Sajnálatos mód odáig már csak három élőlény jut el: Ripley hadnagy (Sigorney Weaver), Jones macska és az idegen. A végső összecsapás során végül Ripley kivágja a dögöt az űrbe, egyúttal ropogósra süti a hajtóművel. Így ért hát véget az Alien.

Azt hiszem a film egyik nagy erőssége a történet. Az ember általában nem várja el egy sci-fi-horrortól, hogy magvas cselekménye legyen, az Aliennek mégis az van. Nem csak brutális fogócska az emberek és az idegen között, hanem az a fajta, melynél, ha túltesszük magunkat a brutalitásból fakadó sokkon, akkor elgondolkodtat. A fő kérdés az, amelyet végül Ripley maga is feszeget az Aliensben: Ki a rosszabb? Az alien, aki természete miatt gyilkol, vagy az ember, aki pusztán a haszonért teszi ezt? A négy (öt/hat???) Alien film végignézése után, de már szerintem az első rész végén levonható a konklúzió, hogy az ember az igazi gonosz ebben a sorozatban. Az alien csak teszi, amit a természetanya rábízott. Ő nem tehet arról, hogy a születéséhez egy másik élő szervezet feláldozására van szükség. Arról sem, hogy ragadozóként született. A Társaság fejesei viszont tudatosan küldik az embereket a halálba, míg ők az otthon biztonságában számolják a még be sem folyt pénzt, amit majd a dögök hoznak a konyhára, ha egyszer sikerül megszerezni őket. Ez a kérdés azonban tovább feszegethető, ha bevesszük a harmadik szereplőt, Ash-t. Vajon ő mennyire tehető felelőssé a Nostromon történtekért? Mennyire gonosz? Hiszen csak egy gép, aki a programját hajtja végre (mivel Ripley-t elégé idióta módon próbálja megölni, feltételezhető, hogy a gyilkolás alapból nincs benne a programjában). Erre a kérdésre persze a válasz eléggé egyértelmű: a gép csak annyira gonosz, amennyire az alkotója. Ash tehát nem tehető felelőssé tetteiért, mint ahogy az alien sem, hiszen mindketten csak azt teszik, amit tenniük kell. Nincs választásuk.

A történet másik erőssége annak vezetése. Ridley Scott nagyszerűen kalauzol végig minket a film eseményein úgy, hogy voltaképpen mindent előre vetít, ám mégsem nyomja a képünkbe. Vegyük például az alien születését. Már Kane halála előtt tudhatjuk, min megy majd keresztül, hiszen az űrutas (Space Jockey) szétrobbant mellkasú csontváza árulkodik róla. Valahogy mégsem számít rá az ember, mígnem Kane mellkasán meg nem jelenik a vérfolt. Ugyan ez igaz Ash árulására is. Apró jelek vannak szétszórva a filmben arra vonatkozóan, hogy ez a fickó készül valamire. Mégis, sokáig hihetjük tetteit a társai felé mutatott aggodalomnak. A legfantasztikusabb húzás viszont mégiscsak a túlélő kilétének elrejtése. Nagyon sokáig nem tudni, ki vészeli át és győzi le végül az idegent. Scott egyenlően osztja el az esélyeket. Kezdetben Kane és Dallas (Tom Skerritt) tűnnek a főszereplőknek, de Parker karakterét is eléggé előtérbe helyezi. Ne feledjük, ’79-ben nem igazán akadt arra példa, hogy egy nő egyedüliként túléljen ilyesmit. A rendező rá is játszik erre, Lambert és Ripley kezdetben háttérben vannak. A film során azonban Kane lesz az első áldozat, így előtérbe kerülhet Dallas, aki ugyanúgy elhullik. Ripley pedig a kapitány halálával a fókuszpontba lép. Mégis, mikor elmegy macskát hajkurászni, az ember leteszi a voksát a halála mellett, hiszen addig a pillanatig az alien mindig az egyedül kószálókra csapott le. Jöhet a meglepetés, ezúttal nem így történt. Végezetül Scott egy apró hajóban zárja össze a szörnyet és Ripley-t, fegyvertelenül, kis híján ruhátlanul. Szerintem ekkor gondolja azt a néző, hogy talán senki sem éli túl a történetet, s a Társaság mégis megkapja az alienjét. A végső győzelem mégis Ripley-é, aki a puszta fizikára és egy szigonypisztolyra hagyatkozva csak-csak kipenderíti a rémet a kompból.

Persze, mit ér a jól megírt és levezetett történet, ha nincsenek benne jellemes, érthető és megélhető karakterek. Az Alien hál’ istennek ezen a téren sem szenved hiányt. Hét ember, valamint egy macska tagja a Nostromo legénységének. Ezen személyek pedig nem a levegőben lógnak, mint az Alien vs Predatorban, hanem beleépülnek a filmbe, részei annak. Nem teremnek ott, az egymáshoz fűződő viszonyaik sem az égből pottyannak le. Érthetőek a motivációik, tudjuk ki kit miért utál vagy kedvel. A jellemük változása, kibontakozása sem légből kapott, mindenkiben ott bujkál az, ami végül előtör az alien megjelenésekor. Lambert (Veronica Cartwright) már a bolygón vinnyog, ez fajul végül hisztivé, majd a félelemtől való leblokkolássá. Dallas bizonytalansága, mely a légaknában úrrá lett rajta, ugyanígy megmutatkozik döntéseiben. Ripley makacssága és szívózása, amellyel Parker (Yaphet Kotto) és Brett idegeire ment, végül elvezet minket ahhoz, hogy rátalál az Ashnak szánt különleges parancsra. Szóval minden karakter jellemének megvan a kiindulási és végpontja, az átvezetés pedig tökéletes. Mindezt a színészek nagyszerűen játszák el.

A film újabb erőssége az atmoszféra, ami rendkívül változatos, attól függően, a szereplők éppen hol csatangolnak. A Nostromo fedélzetére a hétköznapiság és a klausztrofóbia a jellemző. Viszont önmagában ez a díszlet is eltérő. A felső fedélzet, ahol eredendően a legénység él, viszonylag barátságos, már-már kellemes, ámbátor a sok fehér fal kicsit kórházias hatást kelt. Ellenben az alsó, műszaki szintek, Brett és Parker világa, durva, koszos, sötét. Az alien is csak ezeken a szinteken bukkan fel. Így mikor a szereplők összegyűlnek a pihenőben, tudhatjuk, hogy biztonságban vannak. Aztán itt van a bolygó, melyen a fényes nappal is korom sötét, csak éppen nem fúj a szél, és nem hullik a hamu (vagy hó?). A környezet tágas, a sok különös formájú sziklának hála mégis barátságtalan. Ráadásként a klausztrofóbia érzése itt szintén jelen van, mivel a szereplők szűk, teljesen zárt, nehézkes űrruhákban kénytelenek mozogni (ezek a ruhák a valóságban is borzalmasak voltak, mivel nem rendelkeztek belső hűtéssel, egyúttal iszonyú nehezek voltak, ezért nagyon gyorsan kimelegedtek a benne lévők. Ennek köszönhetően a szereplők az ájulással küzdöttek.). Végül itt a roncs hajó, mely igencsak amorf külsővel és belsővel lett megáldva. Szűk folyosók, valamint tágas csarnokok jellemzik, amelyek ugyanúgy nem töltik el az embert megnyugvással, mint a planéta placcai. Az űrhajó és a bolygó földöntúli látványát pedig ugyanannak a Hans Rudi Gigernek köszönhetjük, aki megalkotta az alient, a tojást és az arctámadót (a mellkasrobbantót már nem Giger tervei alapján készítették el, hanem Roger Dicken alkotta meg).

A film sikerét tekintve korántsem elhanyagolható a zene. John Williamsen kívül egyetlen olyan zeneszerzőt hordott a hátán a Föld, aki könnyűszerrel tudott aranyat alkotni: Jerry Goldsmith. A 2004-ben elhunyt szerző az Alienhez tökéletesen passzoló, a félelmetes hangulatot megteremtő muzsikált írt, mely a Star Warshoz hasonlóan klasszikus elemekből épült fel. Imigyen a kompozíció egyszerre barátságos, meghitt és romantikus, ugyanakkor kellően megborzongató.

Végére hagytam magát az alient, mely azt hiszem, az a része a filmnek, ami egyértelműen biztosította a film sikerét. Ilyen lény se azelőtt, se azóta nem mászott a vászonra, pedig sokan próbálták túlszárnyalni (még egy későbbi folytatásban is), lemásolni, természetesen sikertelenül. Mégis mi lehet olyan csodálatra méltó egy groteszk, undorító, brutális lényben, mint az alien? Minden. Az eredetisége, a formája, maga a létezése. Giger minden emberi perverzióját beleadta ebbe a mumusba, mely így az emberi faj groteszk tükrévé vált. Maga a természete, melyet az Aliens tett teljessé, az emberéhez hasonló. Az alienek közösségben élnek, folyamatosan szaporodnak, és igyekeznek a környezetüket saját képükre formálni, miközben azt, ami az útjukba áll, elpusztítják. Ismerős? Az ember is valami ilyesmit művel. Maga az alien formája is rengeteg emberi jegyet mutat, s most nem csak a humanoid alkatra gondolok. Szerintem már mindenki előtt ismerős ama tény, hogy a dolgozók feje egy emberi hímvesszőre emlékeztet, akárcsak a mellkasrobbantó maga. Vagy éppen az arctámadók hasán (ez mondjuk az Alienben lemaradt, de az Aliensben már klasszul látható) a női nemi szervre emlékeztető nyílás van (ezt Cameron a királynőn is elhelyezte), melyből kinyúlik az a pénisszerű nyúlvány, amit lenyomnak az áldozatuk torkán. A lények születése pedig a brutális eltorzítása az emberi szaporodásnak. Erőszakos testnyíláson át történő megtermékenyítés, fájdalmas szülés. S mi ezért az elfajzott dologért rajongunk, ami voltaképpen a bennünk rejlő brutalitás megelevenedése. Ám az alient az alkotói egyéb remek tulajdonságokkal is megáldották. Eleve nincsen szeme (bár az Alienben a sima fej átlátszó, alatta pedig látható a bordázott koponya, melynek eleje az emberi koponyára emlékeztet, és ott van két szemüreg. Az Aliensben ezt a koponyát használta Cameron, eltávolítva az áttetsző burát és a szemüregeket, illetve ezt a verziót láthatjuk az Aliens vs Predator Requiemben is. Az Alien3-ban, Alien Resurrectionban és Alien vs Predatorban visszatették az áttetsző burát, de a szemüreget már nem – megjegyzem, helyesen tették. Érdekes azonban, hogy az AVPR-ben a predalien noha bordázott fejű, a koponya elején van egy búra, amely alatt felfedezhetőek a szemüregek.). Ahogy mondani szokás, a szem a lélek tükre, ennek hiánya az aliennél mintha azt szimbolizálná, hogy nincs lelke. Ráadásul az arca masszív koponya, így tulajdonképpen arcvonásai sincsenek. Egyszóval, ellehetetlenítették az érzelmeiben való olvasást. Ez már önmagában félelmetes, mégis tovább fokozták. Bár vannak ajkai (az Alienben áttetsző, a későbbi részekben már nem az), legtöbbször mégis vicsorog, előtérben tartva fémes, hegyes fogait (az Aliensben és az Alien3-ban ezek a fogak nem különülnek el annyira a test többi részétől, ami szerintem valamivel visszavesz félelmetességükből). Mindezt tetézi a második állkapocs, mely kilő, és lyukat üt az emberi koponyán. Ez a fajta gyilkolási mód brutális, valamilyen szinten mégis könyörületes halálosztóvá teszi. Elvégre, elgondolkodtató, melyik halált választaná az ember szívesebben: a mellkasrobbantást vagy a fejlékelést? Kellemetlen dilemma, nem? Az éjfekete test (melyet az Alien3-ra és AR-re lecseréltek sötétbarnára) tovább erősíti bennünk a vérbeli ragadozó hatását. Ráadásul eme testet megspékelték kilátszó bordákkal, csontos farokkal, és biomechanoid motívumokkal (ez a biomechnoid jegy azóta sok vita tárgya a rajongók körében, mivel az Alien3 óta egyre kevésbé van jelen. Giger akkor áttervezte a lényt, és az ADI ezt az áttervezést vette alapul az A3, AR és az AVP esetén. Az AVPR-ben bár a dolgozók még ez alapján készültek, visszatérve az Alienses koponyaformához, a predalienen újra jelentősen előtérbe kerültek a biomechanoid jegyek, jóllehet mégsem oly mértékben, mint az Alien és Aliens dolgozói esetében. Ennél fogva az AR, az AVP és az AVPR alienjeit a vérbeli Giger fanok „fake alien”-nek nevezik. Szerintem ez alapvető szamárság, főleg, hogy a Gigerféle dogalien sem tartalmazott már biomechanoid jegyeket.). A dög ezen felül rendelkezik pár különös, ismeretlen testrésszel, vagyis öt háti nyúlvánnyal, melyből négy csőszerű, egy pedig valamiféle tüske (ez utóbbit az A3 óta mindegyik lényről lespórolták, illetve a dogalien egyáltalán nem rendelkezik háti nyúlványokkal. Az AVPR-beli predalien pedig csak kettővel.). Apró érdekesség, hogy a dögnek hat ujja van (az Aliensbelieknek három, az A3 óta pedig négy). Különleges tulajdonságairól már nem beszélve. A vére koncentrált molekuláris sav. Iszonyatosan gyors, bár ez az Alienben még nem mutatkozik meg. Felmászik bármilyen falfelületre, akár fejjel lefelé is elvan. S még a nyílt űr sem okoz neki gondot. A fejükre a koronát pedig változatossága teszi fel. Az Alienben négy, az Alienstől kezdve öt különböző variánsa létezik: tojás, arctámadó, mellkasrobbantó, dolgozó és királynő. Ezen fejlődési formák merőben eltérőek egymástól, ami páratlan fajjá teszi őket. Egy szó, mint száz, a lény maga csodálatos. Brutális, groteszk, félelmetes, erős, légies. A legjobb és legszebb szörnyeteg, ami mozivászonra lépett.

Érdemes még megtekinteni milyen változáson mentek keresztül a film egyes elemei, persze a teljesség igény nélkül. Inkább csak azokra térnék ki, amelyek valamilyen szinten visszaköszöntek a későbbi részekben. Elsőnek itt a mellkasrobbantó, mely a Gigerféle tervekben egy megkopasztott, szárnyaszegett csirkére emlékeztetett. Mivel nem volt elég félelmetes, Roger Dicken áttervezte a lényt, így egy kígyószerű kreálmány lett belőle. James Cameron azonban annyiból visszatért a Gigerféle verzióhoz, hogy karokat adott a mellkasrobbantónak. Hasonlóan járt a piramis, melyet végül az Alien vs Predatorban láthattunk. Dan O’Bannon eredeti elképzelése szerint ugyanis nem roncshajót, hanem egy piramist találtak volna az űrhajósok a bolygón, ezt azonban elvetették, így a történetben helyet kaphatott Space Jockey hajója. Hasonlóan későbbi filmben bukkant fel az eredeti fészekkoncepció is. Ron Cobb elképzelésében még plafonról lelógó, az embert teljesen körülvevő gubó szerepelt, melyet se az Alien bővített verziójában, se az Aliensben nem valósítottak meg. Ellenben az AR-ben ilyenbe csomagolják az elhurcolt embereket az idegenek. Ezenfelül terv szinten volt egy olyan elképzelés, mely szerint az alien közvetlen szájon át implantálja az embriót az emberbe egy csók keretében. Ezt szintén elvetették, de az AVPR-ben felhasználták, tovább növelve az alienekben amúgy sem kis mértékben jelenlévő szexualitást.

Rendezői változat
Ridley Scott 2003-ban elkészítette a film rendezői változatát. Ezzel két dolgot ért el, amellyel egyaránt nőtt és csökkent a nagysága a szememben. Nőtt, mert a bekerült jelenetek dobtak a filmen, illetve kibővítette az ismereteinket a lényről, valamint adott némi összekötést a későbbi filmekkel. Csökkent, mert volt képe kivágni néhány jelenetet, hogy felpörgesse kicsit. Mondanom sem kell, nem sikerült. A film bár rövidebb lett egy perccel, mégsem lett mozgalmasabb.

A DC verzióból hiányzik, mikor Ripley megkérdi Ash-t, sikerült-e már lefordítani az idegen adást, majd ő maga is nekiveselkedik. Ennek hiánya sokáig fel sem tűnt, szóval ez nem gond. Aztán kikerült annak a beszélgetésnek egy része, mely az arctámadó pusztulása után zajlott Dallas és Ripley között, a felszállás előtt. Méghozzá az a részlet, melyben Rip kérdőre vonja kapitányát, hogy mennyire ismeri Ash-t. Ez annyiból jó, hogy így kevésbé keverik gyanúba Ash-t, ezzel viszont arról sem kapunk teljes képet, mennyire volt előre megfontolt a Társaság szándéka, ami jelentős eleme a történetnek. A harmadik eltűntetett jelenet pedig Dallas beszélgetése Anyával, mielőtt bemegy a dög után a szellőzőjáratba. Ezzel Scott súlyosan csonkította Dallas karakterét, révén a benne lakozó bizonytalanságra itt egyértelmű utalást kaptunk. Azon túl a mindenható komputer kérdéskör is lekerült a menüről. Ezeken felül számos jelenet kurtább lett, ezeknek se nem ártott, se nem használt a vágás. Talán csak azok veszik észre, akik a film minden egyes képkockáját ismerik. Minden esetre azt vallom, hogy stúdió nyomása ide vagy oda, Scottnak nem kellett volna csonkítania a filmjén (egész pontosan egyik rendező se tépáz meg a filmjét). Tetézi ezt, hogy maga is megvallja, inkább az eredeti mozis változat az igazi. Mivel ebbe hajlandó volt belemenni, a nevét adni hozzá, a szemembe drasztikusan halványult a fénye, s emiatt nem tudom komolyan venni, mikor nyíltan kritizál más filmeket, vagy temeti a sci-fit. Mert ő ugyan úgy része ennek, akkor meg ne mondja meg a tutit, mintha mindezek felett állna.

Mégis eléggé egyoldalúság lenne, ha nem emelném ki a DC érdemeit. Az űrutas adásának meghallgatása kellemes hátborzongató pillanat, ráadásul megtudhatunk pár információt a később LV-426-ra keresztelt planétáról (mondjuk ezen adatokat az Aliensben egyáltalán nem használták fel, mivel ott már bolygó, míg az Alienben hold). A jelenet, melyben Ripley és Parker beront Brett halálának helyszínére mondjuk kissé sablonos az aláhulló vér miatt, de legalább bemutatja, Parkert mennyire megrázta barátja halála. Illetve ténylegesen tudjuk, hogy láthatták a dögöt. Mégis a legnagyobb kiegészítés a lény fészkének beillesztése a történetbe. Mondjuk kicsit kurta, illetve Brett tojássá formálása szokatlan, ráadásul az sem világos, hogy miért akart Dallas meghalni, mégis tovább erősíti a kapcsolatot az első két film között. Újdonság a Ripley és Lambert között elcsattanó pofon, melynek végén Parker kiáll Ripley mellett. Ez egyrészt újabb adalék a két nő közti szembenállásra, másrészt új megvilágításba helyezi a gépész és a pilóta közti kapcsolatot, harmadrészt már itt túlcsordul Lambert gyenge idegzete. Három apróság szintén bekerült, mely inkább magyarázó és hangulatfokozó szerepet kaptak. Az első, mikor Kane előtt kinyílik a tojás, előrántja a pisztolyát (a fegyver látható a Star Wars Episode 6 Return of the Jedi-ban, mikor Luke-ot bele akarják hajítani a Sarlacc-ba, Jabba egyik testőre szorongatja). Így kevésbé védtelen, s jól jelképezi, hogy a fegyver mit sem ér az ismeretlennel szemben. Második az alien, melyet már azelőtt megmutatnak, hogy Brettet megtámadja. Egész pontosan akkor látszódik, mikor a gépész keresi a macskát és elhalad a láncok alatt. Ekkor a kamera megmutat néhány himbálódzó láncot, melyek egyikén ott csüng az alien. „Ez elrontja az egészet” – gondolhatnánk, de nem. Leteszteltem néhány ismerősömön, és még olyanok sem szúrták ki a dögöt, akik tudták, hogyan néz ki, mit kell keresni. Így elmondható, hogy a jelenet tökéletesen bemutatja a lény rejtőzködő képességét. A harmadik bekerült momentum egyértelműen „vicces”, magyarázó jelenet. Eredetileg mikor Ripley visszatért a komphoz az önmegsemmisítő sikertelen leállítása után a hátrahagyott Jones macska dobozát az oldalára fordulva, a folyosó sarkától távol találta meg. A DC-be láthatjuk, ahogyan az alien szemügyre veszi a konzervkaját, majd nemtetszését kifejezve jókora taslit ad a doboznak, feltehetően Jones legnagyobb örömére

Ez tehát 1979 legjobb filmje, egyben a valaha született legjobb sci-fi-horror. Remek történet, kiváló színészek, lehengerlő látvány, iszonyatosan jó hangulat, kitűnő zene, és minden idők legpompásabb rémalakja. Folytatásai közül isten igazán csak egy ér fel hozzá, személyes listámon túl is szárnyalja, de csak mert sokkal akciódúsabb, és sokkal több alien van benne. Plusz a királynő. A filmet ráadásul nem csak a közönség, de a kritikusok is elismerték, rengeteg díjat zsebelt be, köztük két Oscart.