Hát, ennyi volt. A rövid életű próbálkozás önmagába roskadt. A kezdeti állapotok megváltoztak, így a blog már nem tud fönnmaradni. A bejegyzéseket és a kommenteket importálom a régibe. Azért a külcsínje miatt sajnálom a blogot…
Am. ez az 5. blog, amit megszűntetek 3 év alatt. Kicsit ingatag vagyok ilyen téren.
In. Ozirisz országa (Cherubion, 1996), 311-323. old.
TCG az egyik legfurcsább író, akit ismerek, és éppen ezért az egyik nagy kedvencem is.
A novella két részből áll: a történetből és a világából. A történet viszonylag egyszerű: Kálnok Zirc és Báthory Zora bűnös viszonya és paráznasága körül bonyolódik a cselekmény, melyet a főhős, valamilyen erkölcsi ellenőr elbeszéléséből ismerünk meg. Maga a történet erotikától és néhol a pornográfia bizonyos formáit súroló dolgoktól sem mentes, mégsem mondhatom rá, hogy erkölcstelen förmedvény. Tény, hogy kell hozzá egyfajta szemlélet, de ezt minden érett felnőttnek ki kellene már alakítania magában (főleg hogy én egyáltalán nem voltam “érett felnőtt”, amikor először olvastam a novellát).
Ami viszont nagyon erős, az a novellában megfestett környezet. Budapesten vagyunk, de nem ugyanabban a Budapestben, amit mi ismerünk. Nem, nem. Itt hasemita erkölcsök, keleti bevándorlók, különös, félig középkori, félig arab emberek nyüzsögnek, miközben furcsa modernség is jelen van, számítógépekkel és hatalmas tévéképernyőkkel. Fülledt meleg, datolyapálmák, hatalmas piramisok és zikkuratok, régi és új világ.
És hogy ez most SF-e? Jó kérdés. Nálam az. Bárki bármit is mondjon, nálam még ez is SF - és nem a novellát tuszkolom bele a kategóriába, hanem a kategóriát szélesítem ki.
Ja, és a zenéről el ne feledkezzünk. A szöveg és a zene itt együtt jár.
A novella olvasható a szerző blogján.
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A kölyök (Малыш, ford. Apostol András, Kozmosz Könyvek, 1977)
A történet mindenki előtt ismert, most pár érdekes gondolatot emelnék ki a regényből.
A szovjet szerzőpáros a kapcsolatfelvétellel bizonyítja igazán, hogy milyen jól ismerik az emberiség motivációit. Azt írják, hogy az ember nem azért teremt kapcsolatot, hogy megismejen más ideen fajokat. Nem is az érdekli elsősorban, hogy az életet, vagy csak az értelmet vizsgálja. Végeredményben minden kapcsolatfelvétel célja önmagunk megismerése, ami legjobban egy idegen perspektívából működik.
A könyv emellett rengeteg fontos magállapítást, de inkább kérdést tartalmaz az emberrel kapcsolatban. Boldogság, magány, közösség, felelősség, céltudat, ezek mind előkerülnek a regény lapjain. A kölyök remek alkalmat nyújt, hogy bemutassák az emberek furcsaságait, és hogy eldöntsük, valóban érdemes-e erőltetni a kapcsolatot olyan lényekkel, amelyekkel képtelenek vagyunk megérteni egymást.
És, de ez már nem a regény cselekményéhez tartozik, sokkal másabb úgy olvasni egy regényt, hogy tudjuk, egyes szereplői visszatérhetnek más könyvekben. Kammerer nevének említése beindította a folyamatot: eddig semmi sem utalt rá, hogy a történet esetleg egy összetettebb világ része lehet, de ez a név már más megvilágításba helyezi a dolgokat. Szinte érezzük, hogy Gorbovszkij nem csak egy misztikus név, hanem tényleg egy karakter állhat mögötte. Ahogy főhősünk is máshogy látja a bolygó kopár tájait, miután rájönnek, hogy értelem létezik rajta, úgy az olvasó is másképp látja a regényt, miután rájön, hogy egy nagyobb világ része.
Dune (1965) (ford. Békési András, Szukits Könyvkiadó, 2003)
Bár terjedelmileg nem sokban különbözik a másik két fejezettől, mégis ez a rész a legpörgősebb. Paul a sziecs-közösség új tagjából Muad-Dibbé, a fedaykinok és fremenek vezérévé, az új Megváltóvá válik. Így utólag elmondható, hogy a filmfeldolgozások ismerete jelentősen rontja az olvasásélményt, nálam legalábbis így volt. A cselekmény főbb pontjaival tisztában voltam, így maradtak a filozofálós és leíró részek, amik viszont nem tudták pezsgővé változtatni a regényt.
Pedig a felvetett kérdések és gondolatok sokrétűsége igazán kiemeli a Dűnét az átlag-SF-ek, sőt, a nagyon jó SF-ek közül is. A faji öntudat, a társadalmi szükségszerűségek, a vallási vetület, a bonyolult intrikák és összefonódások mind hatalmas regénnyé teszik a Dűnét. Mindazonáltal számomra mégsem lett non plus ultra, talán épp a filmekkel kapcsolatos dolgok miatt. Szánom-bánom, nagyon remek könyv, de még egyenlőre aludnom kell rá, hogy pontosan el tudjam helyezni magamban. Azt viszont elmondhatom, hogy olyan ez a könyv az SF-ben, mint egy sziklasír a homokdűnében: állandó, mely ellenáll a változás szelének. Minden generáció számára alapmű.
Egyvalami azonban biztos: innentől egyenes az út a többi Herbert-féle Dűne-regény elolvasásához.
Shai-hulud vigyázza léptetek a sivatagban!
Herbert a regénynek ebben a részében kicsit visszafogja az eseményeket. A szökevények, Paul és anyjának útja a sivatagon át lelassítja a könyv cselekményét, de a szerző ezt arra használja fel, hogy még jobban bemutassa a két karaktert. Paul a jövőbelátás ösvényén indul el, és lassan ráébred képessége korlátjaira, buktatójára, sőt, a jövőbelátás börtönére is. Jessica pedig egyre inkább rájön, hogy fia sokkal veszélyesebb, mint az elsőre gondolta volna. A fremenek feltűnése pedig - ami újfent felgyorsítja a regényt - egy olyan lavinát indít el a történetben, amiről érezzük, hogy a világ teljes megváltozásához vezet. Herbert betekintést nyújt a sivatagban élő nomádok világába, ahol a vízfegyelem az úr, és minden csepp nedvesség felbecsülhetetlen. A két szereplőnek veszélyes úton kell végigmennie, hogy befogadják őket a fremenek, és eközben mindketten ráébrednek, hogy olyan erő birtokába jutnak az Arrakison, amire még csak nem is számíthattak.
A másik szál a néha-néha feltűnő Harkonnen-szál. A győztesek, akik mégsem érezhetik magukat annak, hisz ott áll előttük egy vad és zabolátlan bolygó, amit nem tudnak a kezeik közt tartani. Ráadásul a szövetségesek, amint megszűnik a közös fenyegetés, rögvest egymás ellen fordulnak. A galaktikus ármánykodás, a “csel a cselben” taktika teljesen áthatja ezt a környezetet, szinte fullasztóan hat. Az ember elcsodálkozik: hogy tudnak így élni a szereplők? Mindenki ellenség, senkiben sem lehet megbízni, és minden cél rendelkezik mögöttes, titkos céllal. A Harkonnenek tökéletes ellenpontjai az Atreideseknek, ahogy a Giedi Prime a Caladannak, vagy akár az Arrakisnak, ahol az emberek szabadok, mégha üldözik is őket.
Mindezek mellett továbbra is ott van a vallási vetület, amely összekapcsolódik Liet-Kynes ökológiai álmával, a Dűne lakhatóvá tételével. Lassan olyan dolgokra derül fény, melyek nem csak számunkra, de Paul Muad-Dib számára is óriási perspektívát mutatnak. A könyv mögött rejlő ismeretanyag pedig csak tovább dagad…
Szélesi Sándor: Az idő margójára (Galaktika, 2008. december, 66-67.)
Rövidke írás, kissé vontatottá válik, de persze egy hivatalos gyászbeszéd ilyen is. Na de az utóirat! Az üt, jó kis pofon, minden benne van, amit az időutazásos paradoxonokról tudni érdemes. Szép munka. Hét pont.
Szélesi Sándor: Vér és verejték (Galaktika, 2009. március, 70-78.)
A klasszikus generációs különbségek, apa-fiú viszály, megtoldva az eredendő bűn meséjével, a pionírok katasztrófájában elmondva. Moralizáló, lassú sodrású történet. Vannak benne erős részek, de maga az egész alapszituáció nem hordoz újdonságot. Mindenesetre jól megírt novella, a konfliktusok megfelelőek, jól megindokoltak és a karakterek is a helyzethez mérten megfelelőek. Nem eget rengető, de jó novella. Hét pont.
Kovács T. Mihály (Michael T. Cricket): Az évnyitó (Hipergalaktika 2, 66-67.)
Ismét egy kis történet, amiben semmi sincs, egy ötleten kívül, amivel semmi baj nincs. De se csattanó (csak a szokásos “az-én-időmben-máshogy-volt” kezdetű), se érdekessé tett központi karakter. Ilyenből tizenkettő egy tucat, de legalább rövid, így nem válik unalmassá és a szerző nem is nagyon akar többet az alapötlet elmondásánál. Hat pont, mert elsőre szórakoztató.
Abuczki Péter: Lábjegyzet (Hipergalaktika 2, 24-28.)
Nagyon kellemes írás. Ötletes, nem szájbarágós, az E/1 itt pont passzol. A végén a csattanó nagyon ott van, mindenki, aki csinált már ilyen beadandót (netről összevágva, ügyelni a hivatkozásokat stb.) az tudja, milyen érzés az egész. Persze az is lehet, hogy hozzám azért áll közelebb, mert fiatal vagyok és hasonló dolgokkal én is szembesültem. Mindent összevetve jó kis novella, a hét pontot bővel megérdemli.
Galántai Zoltán: Megtanulni egy idegen nyelvet (Hipergalaktika 2, 140-148.)
Érdekes alapgondolat, és a részötleteket is jól használja. A nyelvekkel kapcsolatos törvény egyszerre nevetséges és érthető. A leírások jók, olvastatja magát a novella. Még sincs benne semmi, ami megragadna az olvasóban. Még a befejezés sem hagy mély nyomokat, minden érthető és kiszámított. Néha ez a jó, lehet, itt is. Én mindenesetre csak hat pontot adok.
László Zoltán: Csend (Galaktika, 2008. december, 36-46.)
Kellemes, “lászlózolis” történet. Az állam-MI-k jó kis ötletek, Magyarország színre lépése igazán hatásos. Ahogy az egész összeesküvés elmélet is, a Csenddel meg minden egyébbel. Noa és Andrea kapcsolata is jól meg van magyarázva, és a személyes problémák összekapcsolódása a globális problémákkal is ügyesen lett megoldva. A mezőny erős írásai közt a helye: kilenc pont.
—————————————-
Ezzel a végére is értünk. Amihez hozzáfértem - köszönet érte mindenkinek, aki segített - elolvastam. Még egyszer szeretném hangsúlyozottan leszögezni: ezek saját, szubjektív véleményeim. Nem vezetett sem a szerző elleni bosszú, sem pedig ellenkezője - hisz nem is ismerem a szerzőket! Én csak olvastam, amiket írtak, és észrevételeket tettem. Mindenkinek joga van saját véleményt alkotni, és mindenkinek más-más tetszhet. Egy írót sem szándékom megszégyeníteni, még ha néha véletlenül úgy is fogalmaztam. Remélem mindenki csak azt látja ezekben, amit én: a Zsoldos Péter-díjra jelölt novellák szubjektív véleményezésért.
F. Tóth Benedek: Az eredendő tudás (Hipergalaktika 2, 126-130.)
A szerző szépen csavarja a történetet, mindig a kellő pillanatban dob be új alkotórészeket, amivel a novella új irányt vált, és a végén is ad egy csattanót. Kellemesen van megírva, pár klisét betesz, de ezektől eltekintve egyedi és szórakoztató. Bennem nem hagyott mély nyomot, de nem is rossz írás. Hét pont.
F. Tóth Benedek: Ceterum censeo (Galaktika, 2008. június, 72-80.)
Szórakoztató novella, az ötlet pedig megfelelően egyedi. Csak azt a fránya szórendet, csak azt tudnám feledni! (”Elámult Taylor.” “Lövése sem volt Taylornak.” - könyörgöm, ez így magyartalan! Mint egy rossz fordítás. Akár szándékos, akár nem, eléggé megtöri az olvasás élményét.) Amolyan egyszer élvezhető novella, de többször nem. Hat pont.
Kánai András: Imagine (Galaktika, 2008. augusztus, 38-44.)
Egy vérszegény és rossz értelemben vett hihetetlen alternatív történelem. És a végén a nagy csattanó, és a történelem megismétli önmagát. Ha csak a két főbb figurát, Lennont és Chapmant vesszük, akár egy nagyon érdekes novella is lehetett volna belőle. Ott volt benne a lehetőség, a világrendszerről szóló részek és annak visszásságai okos ötletek, de a történet valahogy nem az igazi, maga az egész “félrecsúszott utópia” elég gyengécske, a sztori elején lévő rajtaütés és a hozzá kapcsolódó “elmondjuk-az-alaphelyzetet” megoldása is sántít picit. Hat pont.
Kánai András: A mélység egyenletei (Hipergalaktika 2, 96-103.)
Ebben a novellában majdnem minden megvan, hogy tökéletes legyen. A magasabb szintű matematika, mely magában hordozza egyszerre a racionalitást és a transzcendenciát, ennek leképezése, a jövő nevelésének reális képe, a virtuális valóság ábrázolása, a high-tech jövő. A végkifejlet remek, tökéletes egy nagyra törő SF novellának. A szereplő is jól összerakott, nem túl mélyen árnyalt, de ez nem is kell ide. Egyetlen apró szépséghiba talán a matematikusok által vezérelt világ felrémlő képe, de ezen hamar túl lehet jutni, és igazából nem is zavarja az élvezhetőséget, inkább csak katalizátor a végkifejlethez. Gratulálok, kilenc pontos novella.
Kánai András: Dr. Jake, Mr. Hyde (Galaktika, 2008. május, 52-62.)
Nagyon ötletes, és jól előadott sztori a nagy béke elköszöntéről. Illetve annak egy ismeretlen, marginális, mégis nagyon fontos mozzanatáról. Az angolos stílus különösen tetszetős. A vége valahogy azonban túlságosan el van nyújtva. De ettől függetlenül jó írás, és a címben felvetett áthallást se sablonosan használja fel. Az Impresszió pedig hatásos, a hasonló ötletek közül a legjobbak közt van. Nyolc pont.
Nézzük, a szerkesztők is tudnak-e úgy írni, mint a kezük alatt publikálók.
Kovács T. Mihály (Michael T. Cricket): Csibét a tojásba (Galaktika, 2009. február, 54-58.)
Sose fogom megérteni, hogy képesek az emberek minden toposzt újra és újra felhasználni, úgy, hogy semmi pluszt sem tesznek hozzá. Már az első oldalon lehet tudni, miről is van szó, és ez be is bizonyosodik. A szerző nem is tesz kísérletet, hogy kicsit is izgalmasabbá, rejtélyesebbé tegye a történetet. Ez még nem lenne proléma, de az elvi csattanó sincs meg. Az írás módjával nincs baj, de a tartalom hagy maga után kívánni valókat. Eddig talán ez az egyetlen novella, ahol a szerző mintha nem akart volna semmit mondani - tényleg semmit. Mert ez a “csibét a tojásba” dolog a pofonnál is egyértelműbb egy olyan ember számára, aki egy tucat hasonló alapötletű történetet olvasott. Eszébe jutott pár gondolat, leírta, és kész. A lerágott csontból is lehet húslevest főzni, de tudni kellene, hogyan. Nem szívesen teszem, de négy pontot adok első körben (másodikban ötöt adnék, de nincs második kör).
Kovács T. Mihály (Michael T. Cricket): A lehetőség (Galaktika, 2008. október, 72-76.)
Itt is már az elején ki lehet találni, mi lesz a mű lényege. De itt a szerző valamit másként csinál, és élvezhetővé teszi. Gondolkodik, és ez hasznára válik a novellának. A főhős kicsit tudálékos, de ebben a szituációban ezt elnézzük neki. Jól felépített, aranyos történet. Egyvalamivel vitatkoznék: “ezt csak az tudja megérteni, aki már apa.” Hát, szerintem meg nem. Én nem vagyok apa, de sikerült felfognom és megértenem. Hét pont.
Antal József: India alkirálya (Galaktika, 2008. október, 36-40.)
Az első novella, ami majdnem kilenc pontot kapott. Mond egy tenyérbemászóan szimpatikus figura, egy “tökéletes barom”, aki minden intelligens ember szeretne lenni - nem mellesleg sci-fi író, nohát! - és így szeretne tudni gondolkodni, replikázni. Az alternatív történelem itt pont elegendő mennyiséggel van adagolva, remek gondolatjáték, a magam fajta történészpalánta megnyalja utána mind a tíz ujját. Még a betoldott “audiencia” jelenete is érdekes. Vártam volna valami pofont a végére, egy csattanót. Talán volt is. Talán… Á, egye fene, megérdemli a kilenc pontot, okos és ügyes kis írás, és ha az a két egymást követő mondat az amire gondolok, akkor tetszik is. Persze lehet, hogy nem, és én értem félre…
Burger István (Tom Anderson): Hibátlan vörös (Galaktika, 2009. január, 38-47.)
Jól felépített történet, szépen halad a végkifejlet felé. A szerző nagyon jól összeállította a térség és a szereplők erőviszonyait (konyítok valamicskét a Közel-Kelethez, ezért külön tetszett a történet). Érdekes ötlet volt, hogy egy vallásos próféciát helyezett a reális környezetbe, és épp ez adta a történet csattanóját - amit szerintem elég lett volna a végén lelőni, nem pedig 2 oldallal hamarabb. Kisebb döccenőktől eltekintve rendben van a történet. Nyolc pont.
Harmadik menet, rövidkék és kikapcsolóak. Remélem.
Képes Gábor: Jelenések lapja (Galaktika, 2008. július, 50-51.)
Aranyos kis történet, mindenkinek tetszhet, aki volt gyerek. Nem is érdemel több szót, tessék elolvasni. Nem ráz meg semmilyen falat, nem fordulunk ki a székből a meglepetéstől, sőt, még sci-fi sincs benne, legalább is nem úgy, ahogy elvárnánk. Egy mai fickó mondja el az egészet, mintha a bevásárlóközpontban vagy egy parkban találkoztunk volna vele. Pont az, aminek a szerző szánta: kikapcsolódás pár percre. Hét pont.
Képes Gábor: Fehér majom feketében (Galaktika, 2009. február, 34-36.)
A novella stílusa kissé Douglas Adamset próbálja idézni, meg is idéződött az elmémben, ez javított a novella megítélésén. A Boulle-áthallás is jó. Ami a rövid novellát nálam elrontotta, az az, hogy a vége nagyon zavaros, főleg amit a fiatal emberpéldányról ír a szerző. De a professzor szimpatikus figura még ebben a röpke mesében is. Hat pont.
Képes Gábor: A szerelmes és a világvége (Galaktika, 2008. április, 52-56.)
Érzelmes leírás - akar lenni, de nem nagyon jön össze - egy bánatos férfiről, aki új világot teremt, aztán elpusztítja azt. De miért? Hogyan? Kérdések, semmi válasz. Sőt, a kérdéseket is mi tesszük fel. Nem zavar, ha lelkizős egy novella, sőt, de ez valahogy nem passzol az egész. Biztos lehetne írni még róla, de ígyis-úgyis tőlem csak hat pontot kap (de csak mert kever két sci-fi toposzt).
Bojtor Iván: Vissza Karthágóba (Galaktika, 2008. április, 84-88.)
Kellemes történet a történelem régmúltjából. Mivel ismerem valamennyire azt a korszakot és történeteket, amiből a novella merít, azt kell mondjam, a szerző nem nagyon vétett hibát. Science fiction-nek ezt a művet sem nevezném, inkább történelmi misztikumnak. A vége kissé zavaros, de egyébként rendben van a történet. De csak hat pontot adok neki.
Na, akkor vágjunk is bele. Ma Galántai Zoltán két írása kerül terítékre.
Galántai Zoltán: Évforduló (Galaktika, 2008. július, 78-84.)
Az már most megállapítható, hogy a szerzőt hatalmába kerítette H. G. Wells és regényei világa. Ez a novella sem kivétel, a Világok harca történetét gondolja tovább. A történet végkifejlete talán már az első oldalon borítékolható, nem éri meglepetésként az olvasót. A visszamaradott, idilli, technika nélküli világ leírása túlságosan bukolikusra sikeredett, talán csöppet - az én ízlésem szerint - túllőtt az író a célon. És ami a talán fontosabb, nem sok dolog maradt meg bennem a novella olvasása után. Nem mond semmit - vagy ha mond, semmi olyat, amit ne tudnánk amúgy is - csak egyszerűen más köntösben ad elő egy sokszor elmesélt történetet. Hat pont.
Galántai Zoltán: Békével jöttünk (Galaktika, 2008. november, 36-47.)
Olvasás közben Fred Brown A Pszt!-hadművelet című novellája ugrott be, de persze alaptalanul. Az ötlet, ugyan lassan bomlik ki - a szereplők kiselőadása az űrkutatásról csöppet unalmas, és több helyen inkább a narrációba kellett volna rakni -, de egyedinek mondható. Először azt hiszi az ember, a szokásos “nem-is-voltunk-a-Holdon” koncepciót kapjuk, de a szerző megfordítja az egészet. Egyrészt új értelmet nyer az Apolló-program, másrészt felrémlenek a szovjet űrprogram körüli legendák - halott űrhajósok a Föld körüli pályán stb. - ill. az amerikai űrprogramot körülvevő állandó összeesküvés-elméletek. A hangyák bevonása jó lett volna - mondjuk a tábornok szájából előcitált, ide vágó Wells-ötletet kissé erőltetettnek éreztem -, van is benne potenciál, de a befejezésre nyilvánvalóvá válik, hogy nem érte el a célját. És külön érdekes, hogy az összeesküvés-elméletet ötvözi a sikertelen kapcsolatfelvétel toposzával. Megérdemli a nyolc pontot.
